Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 2. szám
szerkesztőm minden hónapiján másik rovatba helyezett, részint, hogy az újságírás különböző műfajait megismerjem, részint — és alighanem ez volt a kimondatlan, de fontosabb cél — hogy megismerjem az élet különböző területeit* írtam a csepeli munkásorkolésa farkaslyuki bányászokról; a sarkadi Lenin téeszről és a Hortobágyi Állami Gazdaságról- írtam sztahanovistákról és élenjáró adófizető parasztokról. írtam vezércikket, riportot, tudósítást, hírt, könyvkritikát, tárcát, interjút, születésnapi köszöntőt. Ez a sokféle terület és sokféle feladat arra volt jó, hogy vonzalmaim és ellenszenveim kikristályosodjanak . . . hogy egy idő után unjam a munkaversenyt és az eredményeinktől hemzsegő vezércikket,- irtózzam az ünnepi gyűlések és békekölcsönfelajánlások lelkes hangú ismertetésétől és legyen bennem bátorság nem írni könyvekről és színházi bemutatókról kritikát, mert nem értek hozzá. Maradtak a faluról szóló riportok és novellák. Hat hónap múlva, tanulmányi okok miatt megváltam az újságtól, de nem az újságírástól. Két évtizedre kenyérkereso műfajom és szenvedélyem lett a riportírás, Hol inkább az egyik, hol inkább a másik, de a kettő többnyire fedte egymást. Egon Erwin Kischt "száguldó riportéiként" emlegetik, Móricz Zsigmond viszont azt vallotta: "gyalogolni jó." Az ötvenes évek elején a "falusi rovat" munkatársa nagyon szánalmas körülmények között dolgozott, ami a közlekedést, a szállásviszonyokat, az étkezést, a riportalanyok őszinteségét és a szerkesztőségi belső "cenzúrát" illette. A szerkesztőségben is, a parasztok között is rosszul éreztem magamat, de csak 1952 karácsonyán értettem meg, hogy mi bajom. Engem egyetlen dologgal lehet megvesztegetni: az emberi szenvedéssel. Jómódú parasztoknak számítottak a szüleim, mindig volt annyi kenyerünk, szalonnánk, zsírunk, tejünk, krumplink, hogy naponta háromszor jóllakjunk. Nos, 52 karácsonyán, a három ünnepen, olajban pirított krumplit ettünk ebédre és olajban pirított krumplit ettünk vacsorára. Nemcsak mi — nyomorban és íincshangulatban volt az egész falu. A beszolgáltatás elvitt mindenkitől mindent s még azonfelül is egymást érték a törvénytelenségek a tanácselnök és a helyi rendőrség részéről. Amint elterjedt, hogy otthon vagyok, úgy zarándokoltak hozzám a rokonok, az ismerősök, mint egy csodatevő Mária-képhez: Segíts rajtunk! A népi írók tanítványa természetesen nem keres kibúvót: 22 éves vagyok, diák a főiskolán, minek nekem egy falu terhét a vállamra venni? Föl jegyzem a panaszaikat és megírom. A riport, "Gyomirtás" címmel csak nyolc hónappal később, 1853 szeptemberében jelent meg az Irodalmi Újságban, három hónappal a Nagy Imre-féle kormányprogram után. Addig hányódott a Rákosi Titkárság, a Győr megyei tanácselnök, meg a szerkesztőség fiókjában. Akkor már nem voltam egészen jóhiszemű — hisz ha a felsőbb szervek intézkedni akartak, írásom alapján január óta már megtehették volna. De ami a riport megjelenése nyomán történt, olyan ijesztő szakadékba világított, amibe lepillantva vagy megretten az ember egy életre, vagy kőnél keményebbé válik, A riporttémája egy falusi tanácselnök, aki törvénytelen intézkedéseivel sokszorosan túllicitálja az amúgyis kizsákmányoló, megnyomorító beszolgáltatási törvényt. Tehát nem egy miniszter, nem egy megyei tanácselnök, nem is maga a törvény. Egy lakatos, a Vagongyárból szerencsétlenül kié melt "káder." Az viszont kétségtelen, hogy az ő emberük. 24
