Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 5. szám
a nyugágyba tették le, de már nem tudott ülni. Valahonnan orvos került el8, aki hívatlanul állított be, s aki már csak a beállott halált állapíthatta meg. A lakók a házbeli vendéglő egyik konyhaszekrényét verték szét, belőle eszkábáltak össze egy megfelelő ládát koporsónak. A koporsót egy darabig az udvaron, majd a liftaknában tartották, ahogy azonban az oroszok bejöttek, egyik tisztjük elrendelte a holttest eltávolítását. Nem volt mit tenni, hat férfi vállára vette a koporsót, hogy kivigye a házból, át a túloldalra, a Rákóczi térre. Ott állt még napokig a földúlt Rákóczi téren. A németek Budáról még lőtték a pesti oldalt, atéris számos találatot kapott, de a koporsó s benne fagytól konzervált lakója épségben maradt. S ekkor mégis eljöttek a fiatalok. Nem csapatosan, ünnepi menetben, ahogy Ő képzelte volna, hanem csak szállingózva, néhányan: Kiss Sándor, Horváth János, Rácz István, Nyeste Zoltán, Hamza András és mások. E diákok pár nappal előbb szöktek meg a nyilasok börtönéből, s a városban valahol hírül vették, hogy Szabó Dezső meghalt és temetetlenül fekszik a Rákóczi-téren. A temetés történetét Gombos Gyula — aki nem tudott eljönni — csak néhány szóval írja le. Felolvasom tehát úgy, ahogy én írtam meg s ahogy megjelent a müncheni ifj Látóhatár 1965. évi harmadik számában: Szabó Dezső temetésének történe* tét nemcsak a tisztelet és a kegye* let őrizte meg híven emlékezetem* ben. Akkortájt jegyzeteket készítet* tem a fontosabb eseményekről, s noha naplóm az 1945 utáni viharos években elkallódott, az egyszer már leírt történetre jobban visszaemlék* szik az ember. Ezért merek hinni az alábbi beszámoló hitelességében. A halál hírét B. Rácz István és Imre Lajos barátaim hozták el abba a Szövetség utcai pincébe, amelyet feleségem — akkor még menyasszo* nyom — búvóhelynek rendezett be a nyilasok fogságából való szökésem napján, s amely még az oroszok be* jövetele utáni hetekben is lakásomul szolgált. Kemény hideg volt a temetés reggelén, emlékezetem szerint január 2}*ikán. Egy ásóval a vállamon bal* lagtam a Körúton, zsebemben egy kommunista nagyság kölcsönkért igazolványa, számomra érthetetlen orosz szöveggel és tenyérnyi vörös* csillagos pecséttel. Akkor még nem tudtam, milyen kedélyesen tépik szét az orosz katonák az efféle papírokat; nem is az igazolványnak, hanem sze* rencsémnek köszönhettem, hogy baj nélkül eljutottam a Rákóczi térre. Mistéth' Endrét találtam ott, épp a gyalulatlan deszkaláda hosszát lépte le, amire valaki rámázolta fekete festékkel: Szabó Dezső — élt 66 évet. Amíg Bandi bement a házba csáká* nyokat keríteni, én hosszúkás négy* szöget vertem ásómmal a jeges hó* ba, az így körülkerített darabka föld lett Szabó Dezső nyughelye néhány esztendőre. Közben „mégis eljöttek a fiatalok", ahogy Gombos Gyula írja. Kiss Sán* dór, Horváth János, meg az én két hír* hozó barátom már kora reggel odaért. Együtt kezdtük el a munkát, azt hi= szem, hatan. De jóval többen let* tünk, mire elkészült a sír. Bármily keményen dolgozott a lassan szapo* rodó kis csapat, órákba telt, amíg áttörtük a föld jeges kérgét s ki* kerültünk egy előbukkanó csőveze* féket. Nem is bántuk, hogy múlik az idő, mert Vatai László, akinek a te* metési szertartást kellett volna vé* geznie, még nem érkezett meg. Dél* tájban lettünk készen, s nem tud* ván, mi történt Vatai Lacival, Nagy Gyulát kértük, hogy kezdje meg a szertartást. Kálvinista prédikátorok ivadéka lévén, meg szoktam jegyezni a neve* zetes alkalmakkor elhangzott bibliai idézeteket s a beszéd lényegét. Kü* lönös, hogy a Szabó Dezső sírjánál elmondottakból semmire sem em= lékszem, csak arra, hogy a XC. zsol* tárt énekeltük, szívből s szinte fel* szabadultán és örömmel. Talán a sok kiállott izgalom és a fáradtság lehetett az oka, hogy a szavak nem maradtak meg emlékezetemben. Meg az is, hogy a még el nem ült harci zaj miatt nem lehetett minden szót érteni. Hamza Andrást is — aki az éneklést vezette — hiába kérdeztem a minap, csak annyival tudta kiegé* szíteni emlékeimet, hogy ő imádko* zott a szertartás végén s hogy befe* jezésül a „Nincs már szívem felel* mére ..kezdetű temetési enek csendült fel. Bennem a másik enek hagyott mélyebb nyomot, nyilván azért, mert tudom, hogy Szabó De* zső szívesen hallgatta eleiében a kálvinista himnuszt: „Tebenned biz* tunk eleitől fogva . .." Ennek a zsoltárnak a hangjai egy=két percre elnyomták a vásárcsarnok felőli sarkon álló ágyú ugatását, amely körül orosz tüzérek szorgoskodtak, egész délelőtt lőve a várat s ügyet se vetve ránk. Ekkor már vagy huszonötén le* hettünk, s persze nemcsak fiatalok. A ház lakói közül is kijöttek néhá* nyan, odakerült egy*két bámészkodó is; valaki megkérdezte tőlem: „Mi* lyen rangja volt?" Gombos Gyula a temetés utáni eseményeket is csak vázlatosan írja le, remélem, mfeg fog jelenni annyi hozzászólás, hogy a kép teljessé váljék. Néhány mondattal magam is szeretnék ehhez hozzájárulni. Szabó Irént pár napig én „láttam 16
