Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)

1979 / 4. szám

Canossa az évszázados u. n. invesztitura-harc csúcspontja. A vita lényege röviden az: a pápát vagy az állam fejét, a királyt, illeti-e meg a püspökök, apátok és más főpapok kinevezésének a joga? Maga Szt. László — aki a pápa és a császár közti küzdelemben VII. Gergelyt tájnogatta — a pápa megkérdezése nélkül szervez át egyházmegyéket, nevez ki püspököket, apátokat.

De a főpapok beiktatása, invesztitúrája, nem az egyetlen kényes pont az állam és az egyház kapcsolatában. Érdemes egy percre megállnunk Zsigmond király félévszázados (1387-1437) uralkodásánál. Az 1404-ben tartott pozsonyi országgyűlésen, a rendek hozzájárulásával Zsigmond magának tartotta fenn az egyházi javadalmak betöltésének jogát, azaz a főkegyúri jog egyik fontos jogosítványát. Ugyanez az országgyűlés emelte törvényerőre a placetum regium-ot, azaz azt a régebbi gyakorlatot amely szerint az uralkodó a neki nem tetsző pápai bullák kihirdetését az országban megtilthatta. A királyi kegyúri jog általános elismertetése és megszilárdítása Mátyás király uralma alatt következett be de Mária Terézia élt vele leginkább, ő "uralkodói kötelességének" tekintette az egyházak ügyeibe való messzemenő beavatkozást. így például a Szentszék megkérdezése nélkül újraszervezte a magyarországi teológiai oktatást, elrendelte hogy a koldulószerzetesek száma nem mehet 3570 fölé, a Romába való zarándoklást korlátozta illetve megtiltotta, a jezsuita rendet kitiltotta az országból és a megüresedett püspöki székeket nem töltötte be. Uralkodása alatt, 1765-től kezdődően, az esztergomi prímási szék 11 évig volt üresedésben. Ilyen és hasonló intézkedések nem akadályozták Mária Teréziát a vallás jámbor gyakorlásában sőt — mint tudjuk — a pápa engedélyével 1758-ban felvette az "apostoli királyi" címet. Köztudomású, hogy fia II. József uralkodása alatt az állami beavatkozás tovább fokozódott, így például a király a nem tanító szerzetesrendeket betiltotta és a többieket függetlenítette Romában székelő generálisaiktól.

Ugorjunk az időben. Az 1848-as 20. t. c. legalább a bevett vallásfelekezetek (katolikus, református, evangélikus, unitárius, görögkeleti) egyenjogúságát mondja ki. Az 1848. 3.t.c. szerint a király fenntartja magának a főpapi kinevezések jogát, de ezt a jogot a minisztérium útján gyakorolja. 1849 májusában, a Habsburgok detronizálása után, az egyházi kinevezések joga a kormányzó, azaz Kossuth Lajos, jogkörébe kerültek. Az 1848-as nagy liberális generáció vezető államférfiai, elsősorban báró Eötvös József— aki mind az 1848-as Batthyány-vezette, minda kiegyezést követő Andrássy-kormány vallás- és közoktatás-ügyi minisztere volt —és Deák Ferenc hiába igyekeztek a vallást az államtól teljesen elválasztani. A katolikus Eötvös elsősorban az iskoláknak az egyházaktól való függetlenítésén dolgozott. A felekezeti egyenjogúság, annyira-amennyire, csak 1895-ben nyert elismerést. Az 1895 43. t. c. ugyan garantálta a szabad vallásgyakorlatot, de ezt csak elvben tette, hiszen a felekezeteket a "bevett," "elismert" és "el-nem-ismert" hármas csoportjába osztotta. A "bevett" vallások közül persze a romai katolikusnak külön privilégiumai voltak, hogy csak egyet említsek, a még mindig érvényben levő 1723. 2.t. c. 7. paragrafusa szerint csak katolikus lehetett király.

Külön, súlyos problémákat jelentett az állam kapcsolata Rómával. 1850-ben Ferenc József lemondott a placetum jogáról és egyéb engedményeket is tett. Ezek eredményeként 1855-ben közte és IX. Pius pápa között egy konkordátum megkötésére került sor amely azonban, jogilag, csak Ausztriára vonatkozott, hiszen az önkényuralom éveiben nem létezett független Magyarország. De a jó viszony a Szentszék és Ferenc Jó-22