Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 4. szám
IW KOVÁCH ALADÁR EMLÉKEZETE Egy nagyon élő és nemes jelenség távozott el ebből a magyar évszázadunkból, amelyről az egyik magyar Írónk azt mondotta, hogy az a történelem baljára került. Bécsben 71 éves korában meghalt Kovách Aladár. Nekünk magyaroknak a sors most is ugyanannyi értéket adott, mint régen, csak azokat szerteszét szórta a világban, igy létükről is keveset tudnak életükben. Ilyen bolygó csillag volt Kovách Aladár is, az én generációm egyik ébresztője és mentora. Még diákgyerek voltam, amikor magával ragadott az a friss irodalom, amely a tehetséges népi irók, valamint azok tollából fakadt, akik népünk nagy problémáit boncolgatták a hazaszeretet féltő sáncain belül. Leginkább Püski Sándor, Gombos Gyula és Oláh György kiadói, vagy szerkesztői munkája fémjelezte ezt az irányzatot. Valamennyiünk mögött ott húzódott meg a kis bottal járó, béna és törékeny lektor, aki az uj tehetségek kéziratait tette a szerkesztők asztalára és varázslatosan szép prózájával maga is megszépítette irodalmunknak ezt a késői aranykorát. Nevét ritkán irta alá. Amikor megismertem, megmagyarázta: azért kell név nélkül Írni, hogy az olvasók elfogultságát csökkentsük. Ezzel engem is sokszor írásra buzdított, de csak akkor írtam alá a nevem, ha az üzenet nagyon személyes volt. Mindig egy sereg tanítvány fogta körül a szeretett kis Mestert, aki a legszerényebb körülmények között élt a mai Kilián laktanya emeletén berendezett akkori Horthy kollégiumban, a párizsi mansard-szobákban, a müncheni segélyegylet padlásán, vagy csöpp bécsi lakásában. Néha a szeszélyes sors magas pozíciókba emelte, mert tehetsége úgy tört fel, minta vulkán. Nemcsak dramaturgja és rendezője lett a Nemzeti Színháznak, de amikor mindenki elbújt, fél éven át az igazgatója is. így került később a párizsi rádióhoz, és a müncheni Szabad Európa rádió művészeti osztályának az élére. Ott lettem a munkatársa. Széles vállával és mellkasával ült karosszékében és szépen Ívelő, magas homlokán szüntelenül játszottak a pattanásig feszült erek. Fürkésző szeme melegséggel telt meg és sűrűn felkacagott. Valóságos hipnotikus erővel ragadta magával az Írókat, mint Sinkát, Erdélyi Józsefet, Kerecsendy-Kisst, vagy Féját és a színészeket, mint Csortost, Dayka Margitot, Makláryt, vagy Pethest. Később a számkivetésben ugyanígy ragaszkodtak hozzá iróbarátai, mint Indig Ottó, Vaszary Gábor, Zathureczky Gyula, Albrecht Dezső és Horváth Béla, valamint hangjáték színészei: Petrovics Iván, Biró Anna, vagy Horváth Mária, akik lelkesen dongták körül a főrendező zsibongó fészkét. Két izmos csuklójával hirtelen a szék karfája fölé emelte magát, majd földreereszkedett, ahol bekapcsolta a lábaira szerelt merevítő gépjét és rövid, béna lábaival elindult bicegve a színpad sprejeni-jei, vagy a rádió stúdiója felé. Elmondta, hogy gyermekparalizise miatt már kicsi korában kiállították a sorból. Nem lehetett sem cserkész, sem katona. Akkor gyűjtötte hatalmas lelkierejét és vallotta, hogy a szellem minden fölött diadalmaskodik. A gyűlölködés korában élt, ahol nem volt hajlandó gyűlölni. Művészettel kezelte a magyar nyelvet, amiről azt tartotta, hogy az a csodafegyverünk, világflottánk, vagy maginot-erődünk. "Úgy Írjatok 10
