Itt-Ott, 1978 (11. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 2. szám
WA BUCH SKÍnLETTffiM VOILBHA USB 1M&1A11M Dóczi Lajos: HOGY TANULTAM MAGYARUL Van valami jó az antiszemitizmusban is,, én legalább egy pap antiszemitizmusának köszönhetem, hogy magyar író lettem, sőt azt is, hogy egyáltalán tudok magyarul. Sopronban születtem 1845-ben, amikor ott édes kevesen beszéltek magyarul. Mar 1848-ban kitört ott a zsidóíildözés (akkor csak a németajkú városokban járta az ilyen) és szüleim kimenekültek Németkeresztúrra. E mezőváros fele lakossága zsidó zsargonban, másik fele "hénc" dialektusban beszélte a német szót. Magyarul senki sem tudott. Nóta bene a Bach-korszak javában virágzott. Tíz éves koromban kanizsai rokonokhoz kerültem, a zsidók ottani középiskolájába, örök dicsősége előttem a hitközség által fenntartott ezen iskolának, hogy Bach alatt két tantárgyból magyarul folyt az előadás. Ez a két tárgy a történet és a vallás volt. Minthogy pedig én egy kukkot sem értettem magyarul, se vallást, se történetet nem hallgattam — s talán ez az oka, hogy Gyulai Pál szerint olyan istentelenül rosszak az én történeti darabjaim. Kereskedősegédnek nem váltam be,* tehát édes atyám 1857 valamely októberi napján bevitt Sopronba a gimnáziumba. Az igazgató, kemény arcú bencés, ámulva hallgatta atyám kívánságát. "Ilyenkor? — kérdé —, mikor már három hete kezdődött a tanfolyam?" Ebben igaza volt a tisztelendő úrnak. Hanem már abban nem volt igaza, amit hozzátett, hogy t.i. "Maguk zsidók mind olyan rendetlenek." Mert édes atyám egyszerűen nem tudta, hogy az iskolai évnek kezdete és vége is van, nálunk Keresztáron nem lévén soha vakáció . Atyám erre kissé remegve mutatta kanizsai bizonyítványaim. Biztatta magát, hogy ez mégis meglágyítja a rideg tanár urat, mert egytől-egyig "kitűnő" volt bele jegyezve. De a reverendás direktor nemigen hederített a kanizsai tanítók véleményére. "Zsidó iskola — mondá —, persze a zsidók mind kitűnőt adnak egymásnak." Igaz, hogy ezen megjegyzés után kinyitotta a könyvet s fogta a tollat, hogy beiktasson a bencés gimnázium szellemi kosztosai közé. De az én tizenkét éves gyermekszívem megsokallta volt a kegyes atya ezen kegyetlen bánásmódját. Megrántottam atyám kabátját s azt súgtam a fülébe: "Menjünk ! Itt nem akarok tanulni!'' El is mentünk — s másnap be voltam iktatva az evangélikus líceum tanulói közé. E könyv szerkesztője arra kért, hogy arcképem mellé adjak egy kis epizódot életemből. Amit itt elmondtam, tán legjelentősebb epizódja életemnek. Mert a bencések gimnáziumában a Bach uralma alatt német volt az előadás nyelve. Ha oda belépek s az érettségi vizsgálat után, amint valósággal megtörtént, Bécsbe kerülök jogásznak, akkor valószínű, hogy sohasem tanulok meg magyarul. A protestáns gimnázium autonóm volt; oktatási nyelve Bach alatt is magyar maradt. Ott készséggel fölvettek, talán éppen azért, mert zsidó voltam s mert nem tudtam egy szót sem magyarul; egy lelket lehetett megmenteni, nem ugyan a kereszténységnek, hanem a magyarságnak. S ez akkor nagy dolog volt. Hálás is vagyok mindkettőjüknek,- a bencés direktornak, hogy elutasított, a boldogult Király József Pálnak, hogy befogadott.— |A Magyar szellemi élet c. kötetből (Budapest, 1896), korszerűsített helyesírással. | 29
