Itt-Ott, 1978 (11. évfolyam, 1-3. szám)

1978 / 3. szám

s aranyba nyílnak a Versailles! kertek, jaj, meg ne tudja és ne lássa Őket, ne lássa fényük és ne hallja hangjuk, a magyar szó a hét szilvafa alján körülötte most még mint tengermoraj zúg. óvjátok édesen az édes álmát, mint álmát a szegény beteg gyereknek, hogy meg ne tudja, élete nem élet, és meghalt már, bár alig született meg.

Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,

ha dalol és ha a távolba lát,

mert néma gyermek minden kismagyar,

S a Nagyvilág nem érti a szavát.

Kosztolányi Dezső e versét még 1910-ben írta, tehát az u. n. "boldogbékeidőben," nagy Magyarországon, és ... ami fontos, az I. világháború és az azt követő trianoni békeszerződés előtt.

Ide illik Mára! Sándor írása, amely Kosztolányi Dezső halálakor a "NÉMA NYELV" címmel jelent meg, Budapesten- 1936-ban: (Kivonatosan) ... "Egyik laptársunk csüggedt és elgondolkoztató szavakkal emlékezett meg Kosztolányi Dezső halála alkalmából a magyar író reménytelen helyzetéről: bezárva a nyelv édes és tragikus börtönébe, a zseni szava sem tud eljutni a külföldhöz. Ez a jajkiáltás igaz. Ne ábrándozzunk és ne hitegessük magunkat, hogy irodalmunkat "ismerik" külföldön. A keserű igazság az, hogy nem ismerik. A külföldi szakember, az író, a kutató bizonnyal hallott Petőfiről, Madáchről, az olasz olvasó kezébe kapott néha egy Herczeg-regényt, néhány divatos kortársunk sikeres művei tömegeket érdekeltek Németországban, Olaszországban, Hollandiában. Egyegy író kitör néha a nyelv börtönéből: de a magyar irodalom évszázada nem tudott kitörni. Nyelvünk a világ számára néma nyelv.

Legjobbjaink neve megcsillan külföldi értekezésekben, egy-egy kíváncsi kiadó néha elszánja magát és kiadja, hol jó, hol kevésbé jó fordításban, a kritikák elhangzanak, az írót vállon veregetik, de a magyar irodalom, ez a sűrű, erjedő, nemes lelki anyag, idehaza párolog el; illatát, mámorító erejét csak mi ismerjük, csak mi élvezzük, magyarok. Igen, a magyar irodalom, egészében, nemzeti magánügyünk maradt Európában.

Ezt a szót szeretném továbbadni most, továbbítani az írói lelkiismeretnek, mikor egy magyar zseni halála pillanatában megint elhangzik "a néma nyelv" tragikus következményeinek vádja. Nem árt, ha az irodalom időnként nagy lelkiismeretvizsgálatot tart s megkeresi e részvétlenség okait.

Mikor egy nép irodalmának külföldi hatóerejét vizsgáljuk, nem lehet csak "a néma nyelv"-re hárítani át a hatás, vagy a süket sikertelenség felelősségét. A szellem olyan erő, mely áttöri a nyelv korlátáit. Knut Hamsun hárommillió ember neylvén ír, s mégis egy világnak ír. Kosztolányi Dezső, ez a mély és szemérmes magyarságú író, elsőrendűen európai szellemű író is volt, könyvei megjelentek idegen nyelveken, de ez a sima, ez az európai magyar próza mégsem jutott el a külföld tudatához. Hol az igazság, kérdezzük keserűen. Nem elég kérdezni; ideje lenne felelni is a panaszokra.

Egy író éppen az, amit néha nem mond ki, egy írói mű mindig emlékezés is, kapcsolat az egésszel, azzal az irodalommal, amelyből következik. Ha egy író művéből nem sugárzik az egész irodalom szellemisége, melyhez tartozik, magányos jelenség marad, amelyet csak az Ínyenc tud értékelni. Dickensből, vagy Shakespeareből az az Anglia szól hozzánk, mely eleven áramkörökkel tartozik a világhoz. Goethéből, HebbelbŐl, vagy Kleistből az egész németség szól az emberiséghez, a svéd Strindberg, a norvég Ibsen, vagy Hamsun a skandináv lelket továbbította a világnak: s ez írók kis és nagy nyelvterületek szószólói voltak, de a szellem, mely megszólalt az alkotón keresztül, nem volt magá19