Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám
Szathmáry Lajos (Csikágó): IN MEMÓRIÁM: KÉPES MAGYAR VILÁGHÍRADÓ , F©]LT<feffBKAT©K A Képes Magyar Világhíradó megszűnése, illetve a torontói Króniká-ba való beolvadása kitűnő alkalmat adott ontómjénfustben fuldokló közíróinknak és vezércikkezőinknek, hogy ezűstveretű körmondatbuzogánnyal fejbe verjenek minden magyar olvasót és előfizetőt, nem olvasás és nem előfizetés bűnével vádolván őket. Az egyik jobb sorsra érdemes közíró, akitől az ember annyi évi írás után többet és jobbat várna, odáig megy el a célon túllövésben, hogy a rendkívül jóakaraté, de bizony dilettáns Képes Magyar Világhíradóról azt állítj a, hogy tartalmában, külalakjában egyaránt nemcsak felvette volna a versenyt az odahaza az első és második világháború között kiadott irodalmi lapokkal, hanem kenterben verte volna őket. Ewendtné integritása, becsülete, roppant jóindulaté és szorgalmas munkálkodása miatt kell az olvasók és az előfizetők nevében felszólalnom az ellen, hogy Ewendtné szép munkáját nevetségessé tegyék azzal, hogy agyon dicsérik most — a lap halála után — azok, akik semmit nem tettek alap színvonalának emelése érdekében amíg a lap megjelent. Az volt Ewendtné egyik legnagyobb baja, hogy mivel mint gyermek került el Magyarországról, szépíróknak és szerkesztőknek nézte azokat a jólfizetett nyugdíjas állásban üldögélő, magukat írónak képzelő köztisztviselőket, akik a jobb sorsra érdemes Képes Magyar Világhíradót olyan unalmas klapanciává süllyesztették, hogy a lap néha már nem volt jo masra, mint álmatlanságban szenvedőknek altaló helyett. Közíróink érdektelenséggel, nemtörődömséggel, az irodalom iránti érdeklődés hiányával vádolnak minket, magyar olvasókat, pedig ebben nincs igazság, mert miért fizessen az ember elő olyan folyóiratra, amelynek több mint a fele olyan nyomtatott szöveggel van megtömve, amelyet regény formájában előbb-utóbb a nyakába sóznak bálon, pikniken, szalonnasütésen, vagy kul túrkonferencián az író-igricek, költő-kobzosok, hogy azután ott porosodjék az olvasó lakásán könyvalakban ugyanaz, amit "folyt, köv." korában sem bírt az ember elolvasni anélkül, hogy vagy dühbe ne guruljon a magyartalan, pongyola mondatoktól, érdektelen, zagyva stílustól, vagy csömört ne kapjon a "mondanivaló" es a "mondó" erkölcsi magatartása közötti szakadék le mérésekor. A Képes Magyar Világhíradónak elsőtől utolsó számáig volt egy főmunkatársa, akinek könyvkilóban lemérve valóban nagy sikerei vannak az emigrációban. Ez a polgáriiskolai öképzőkörinívón író személy szemrebbenés nélkül nyomdába küld ilyen mondatokat: "Bár a szigeten nincs ivóvíz és néhány kókuszpálmán és teknősbékán kívül csak patkányok és repülő cockroach-ok élnek, mégis ez egy nagyon jutányos vétel volt." Na már most kérem, nekünk magyar olvasóknak, akik ezt egyszerűen nem vagyunk hajlandók olvasni, azzal vágják a fejünkhöz a Világhíradó elmúlásáért állítólag minket terhelő felelősséget, hogyegy otthoni színvonalat is megütő — sőt afölé emelkedő — irodalmi folyóiratot árultunk el közönyünkkel. A Képes Magyar Világhíradó körül valóban beszélhetünk árulásról. De nem az olvasók nem is a végtelenül jóindulatú, hihetetlenül szorgalmas és erején felül mindent elkövető szerkesztő, hanem a most az olvasókat vádoló Jrók árulták el a Világhíradót. Nem azok a fiatalsága folytán tapasztalatlan szerkesztőt körülrajongó munkatársak, öntelt, önző önírók, akika jobb sorsra érdemes családi lapot teleönképzőkorözték polgáriiskolai házi feladataikkal, hanem azok, akik soha nem ültek le jís nem írtak meg egy levelet Ewendtnének figyelmeztetvén őt, hogy bajok vannak a kréta körül, az olvasók nem a lap szerkesztője, külalakja, iránya, mondanivalója miatt fordítanak hátat a kiadványnak, hanem úgynevezett "irodalmi" része miatt — és a levéllel együtt nem küldtek olyan nívós irodalmi műveket mint mostani kitűnő, eső utáni köpönyeg siratóénekeik. Most azután, hogy ez a szép, bátor és komoly lapkísérlet véget ért, hagyjuk pihenni és ne próbáljuk arra felhasználni, amire Ewendtné soha nem akarta* újabb bomlasztó munkára.— 39
