Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám
magyarság megtartásáért és fejlődéséért dolgoznak? Aránylag keveset, bár egy-két apróbb kérdésre rá szeretnék mutatni ezzel kapcsolatban. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy igen gyakran a politikailag legreakciósabb szülő a leghazafiasabb, legmagyarabb. A régimódi, sokszor elítélt nacionalizmus az, amely életbentartja a magyarsághoz tartozás érzését. Igyekezzünk tehát e szülők, e generáció érzékenységét kímélni, ne bántsuk ok nélkül azt amit — okkal vagy ok nélkül — szeret és tisztel. Évekkel ezelőtt, első találkozásunkkor, azt mondtam és ezt a mondásomat néha idézték, hogy a külföldi magyarok vagy egy szocialista Magyarországgal lesznek kapcsolatban, vagy nem lesznek kapcsolatban Magyarországgal. De értsük meg, hogy az amerikai szülők túlnyomó többségét Magyarország és nem a szocialsita Magyarország vonzza. Volt egy idő — én a "mosolygó traktorok korszakának" szoktam nevezni —, amikor fejkotős nők-vezette traktorok fényképeivel próbálták megmutatni, hogy milyen paradicsomi itt az élet. Ez a korszak szerencsére, milliók szerencséjére, megszűnt, de néhány ártalmas csökevénye még megmaradt. Elsősorban arra gondolok, hogy a két világháború közti korszak befeketítése meddő és hálátlan feladat. Sokszor igen keseredetten kellett külföldön megvédenem azt a kétségtelen igazságot, hogy a Magyar Népköztársaság a Horthy Miklós kormányozta Magyar Királyság törvényes jogutódja. Ne dobáljuk sárral elődünket, legalábbis ne külföldön! Ne idegenítsük el magunktól, szocialista magunktól, azokat az embereket, akik ma Amerikában élnek de akik valaha tisztességgel, emberséggel, sokszor tehetséggel szolgálták az országot mint mérnökök, tanárok, vasutasok, kereskedők, minisztériumi alkalmazottak, sőt csendőrök. Van aki tényleg azt hiszi, hogy az a sok szegény parasztfiú, akikből a csendőrök zöme kikerült, mind szadista gazember volt ? A magam megfogalmazta alapszabályok értelmében nem merészkedem tanácsot adni a magyar hatóságoknak, hogyan s miként kormányozzák az országot. Nem merészkedem tanácsot adni magyar történész kollégáimnak sem, hogyan mutassák a magyar múltat a magyar közönségnek. De merem állítani, hogy nem szabadna angolul kiadni és Amerikában terjeszteni egy olyan Magyarország Történelmét, amely 676 oldalból 22 sort szentel a trianoni békének, két sort annak, hogy az ország régi területéből csak 32 százalék maradt meg, és negyven oldalas kronológiájában nem ad helyet a trianoni béke dátumának! Bocsánat a parlagi kérdésért, dehát azok, akik így ferdítik el történelmünket, hülyének tartják az olvasót? Röviden, bár velősen, rámutattam egy fontos pszichológiai hibára, amely ártalmas a magyar ügynek Amerikában — és talán másutt. Vizsgáljuk meg most a prioritások kérdését a másik, amerikai perspektívából. Mit kell tennünk, és hogyan? Az amerikai magyar prioritásokról szólva a két fő feladatot én abban látom, hogy 1) meg kell mutatni a felnőtt magyaroknak, hogy érdekük és gyerekeik érdeke a magyarságtudat fenntartása, 2) meg kell adni a lehetőséget, hogy érdeklődésüket kielégítsék. Az első cél érdekében majdnem minden Magyarországra kedvező hír felhasználható. Bármilyen nemzetközi siker —legyen az sportban, filmben, irodalomban, tudományban — mindig felébreszti az emberek büszkeségét. Egy kis tornászlány többet tett Amerikában Románia érdekében mint Ceau^escu külpolitikája. Szinte felmérhetetlen, hogy mit tudna segíteni a magyar ügynek pl. egy irodalmi Nobel-díj, egy nemzetközien is átütő sikerű best-seller, amely nyilvánvalóan magyar. Persze az ilyesmit nem könnyű elérni, bár túlságosan tapasztalt ember vagyok ahhoz, hogy elhigyjem, hogy az irodalmi Nobel díj érdekében csak egyet lehet tenni: gyönyörűeket írni! Mind, akik itt vagyunk, vagy akik szorosabb kapcsolatban vannak velünk, meggyőzően tudnak érvelni amellett, hogy a magyar nyelv ismerete használhat a gyereknek későbbi karrierjében és azt is meg tudjuk magyarázni — bár nehezebben —, hogy anyagi haszon és boldogabb élet (a kettő nem azonos) jöhet egy több-etnikumú nevelésből. Nagyobb a nehézség, ha a második ponthoz érve, meg kell adnunk a lehetőséget az ilyen neveléshez. A magyar iskolák ügye kapitális fontosságú ebből a szempontból. A kérdés nem tar-29
