Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám
mindössze — mondjuk— a Bosnyák térről az Emkéig tartó utat jelentette. Itt ebben a relációban azonban a faluból a városba érkeztünk. A városi varázs már a pályaudvarra befutó vonaton kezdődött. St.Gallen nagy forgalmú vasútállomása — átmenő pályaudvar lévén — csak úgy öntötte magából a legkülönbözőbb irányból jövő-menő utazókat. A kép színekben játszott, tele mozgással, élettel. Itt rendszerint csak rövid ideig maradtunk, mert kirándulásunk célját maga a kis ékszer-város egy szuszra besétálható utcáinak megtekintése adta, mely egy kávéház teraszán ért véget. De ez a pályaudvari tranzit hozzátartozott kirándulásunkhoz, amikoris hagytuk magunkat keresztúl-kasul sodortatni a tömeggel és nézelődni. A legnagyszerűbb látványosságot a kioszk szolgáltatta. Ez nem maradhatott ki a programunkból. Ebben az újságos bódéban csaknem minden sajtóterméket megkaphattunk. De nem csak mi. Kicsiknek, nagyoknak, any álmák, agglegényeknek, menyasszonyoknak, apáknak, bélyeggyűjtőknek, kutyatenyésztőknek, autóversenyzőknek, kertészeknek és látszólag mindenkinek jutott, akit valami vagy valaki érdekelt a széles nagyvil ágból. E sajtótermékek a legkülönbözőbb színekben díszelegve ott függtek a pavilion oldalán, mágnesként vonzva a tekintetet. Ha aztán közelebb mentünk, a színek formát öntöttek, a képek alatt az írás is olvasható lett, s kiderült, hogy ez a sokrétűség nemcsak témákban, hanem nyelvekben is gazdag. Eleinte nagyon élveztük e litográfiái csemegéket. Pesten ezekhez csak a fekete-piacon lehetett hozzájutni. Mondhatom, hogy szinte felemelő érzéssel járt a kioszknál egy bagateP összegért birtokba, de főleg kézbe vennie jó kiállítású és finom papíron készített nyomdatermékeket . Feleségem Stern-t. Quick-et. Neue Revue-t olvasott, ötletszerűen választva belőlük. Én inkább az angolnyelvűeket: Time. Life. Newsweek stb. Egy idő után azonban nem vettunk többet. Feleségem már előre kitalálta az ismétlődő hírekből Ari & Jackie Onassis magánéletének legújabb fordulatait. De a perzsiai Soraya exhercegnő újabb és újabb "szomorú" kalandjai sem izgatták fel. És így jártak a többi nagy nevek is. Kiderült róluk, hogy tulajdonképpen unalmas, hétköznapi alakok. A szenzációt képviselő brutális kéjgyilkosság beteges részletességgel felfokozott, színes riportképei felett ásítva továbblapozott. A magam részéről a lapokat olvasva egyre tanácstalanabbá váltam. Értetlenül olvastam, hogy az egyetemisták nem akarnak tanulni. Inkább "sit-in"-t meg sztrájkokat szerveznek. Beleszólási jogot követelnek az egyetemi tananyag meg az órarend összeállításában. Ők — a szervezők — az aktívabbak de veszélytelenebbek, mert a kisebbséget jelentik. A fiatalok többsége ugyanis passzív. Nekik semmi sem kell ebből az általam megcsodált szabad világból: sem autó, sem automata fogkefe, sem zenélő ébresztőóra, sem központi fűtés, sem nyugdíj .... Ehelyett egy részűk külvárosok sikátoraiban és kommunákban lakik, vagy sivatagban, erdőben, vadonban és rongyokban, sőt anélkül. Zenélnek, meditálnak, hasist szívnak. De a szülőknek is megvan a maguk problémája. Sztrájkolnak a tanárok. A posta. A vasúti dolgozok. Az orvosok nem gyógyítanak s a szemetesek az utcán hagyják hetekig a szemetet. Adócsökkentést és fizetésemelést kérnek. Aztán értetlenül néztem, miért kerül a lapok első oldalára egy prostituált meggyilkolása. Vagy egy bankrablás. És ugyanakkor miért írnak pl. az egyesült Európa gondolatáról oly röviden a sokadik oldalon. A sorok s a cikkek nem hozzánk szóltak. A kimondott kérdésekre néha kapíam feleletet, de választ soha. Nem beszélve a kimondatlan kérdésekről. Az újságok hírei, képei számunkra semmitmondókká váltak s így érdektelenné. Unalmassá. Sőt — idegesítővé. Leszoktunk olvasásukról. A kioszkhoz azonban továbbra is eljártunk képeket nézegetni, fűrkészgetni. Várva valamire .... * * * 13
