Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 3. szám

kigegyetlen levél sem érkezett. Kutatott utána az alvilágban, kutatott a pénz és a hatalom arisztokráciájában; bolond fejjel egyideig azt remélte, hogy a nagy sztár, a hercegprímás, a miniszterelnök kivétel — azokat, akiket a hatalom, a pénz és a védőőrség fejedelmi aurája vesz körűi, még ő sem ismerheti. De mihelyt közelükbe ért, a testőrök barátságosan átengedték, nevén szólították, ő rendre valamennyit felismerte — és a barátság áramkörébe kapcsolta a Nagy Embert. A miniszterelnök tegeződve ölelte keblére (egy iskolába jártak), a prelátus röstellkedve vonta el püspöki gyűrűjét (elvégre unokaöccse), a bankelnök pedig dévajul közös bordélykiruccanásaikra tett félszeg-felszabadult célzásokat, amikor felesége (Julika néni) elfordult.

Valahára megjött a boríték, amely egy másik borítékot tartalmazott — a főkiadótól s benne a levél. "Magányos, csinosnak mondott, kellemes modorú, igyekvő szabályos Lány vagyok, nem váltott gyerek, nem lelenc, nem árva, bár igaz. hogy egymagámban árválkodom és senki ismerősöm sehol a teremtett világon. Szívesen megismerkednék az ISMPJRŐSÖK KÍMÉLJENEK MEG jeligéjű levél írójával, feltéve, hogy megismerkedésnél egyéb szándéka nincsen." Megindult a levélváltás, megbeszélték a találkozást. Seprűnyélen Lovagoló Szent Euláliabájos templomkertjében adtak randit, a Teljes Tej Fehér Kioszkja és az Állami Dadakölcsönző között, a Turbékolóban, annak is a kinti terraszán — így hívták azt az eszpresszót, amelyben a teljes- és tökéletes ismeretlenek ismerkedni szoktak. Eljött a nap, eljött az óra. Szabályos Péter óvatosan cserkészett előre s oly körültekintő elővigyázatossággal közelítette meg a Teljes Ismeretlent, mint a mestervadász, ha az őserdőben megvadult orrszarvúra indul, hatósági felkérésre. Már látta a Kioszkot, már látta a Dadakölcsönző bejáratában a szállingózó, ki-be kölcsönzött dadákat, már látta a Turbékolóban turbékoló frissen-ismerkedett ismeretlen párokat és már látta . . . igen, látta már, az egyik asztalnál meglátta az idegesen várakozó lányt, amint ismeretlen ujjúval az asztalon dobolt és időről-időre ismeretlen órájára nézett. Péter egy fa mögé rejtőzött és hosszan nézte. Valami rémlett. A rémlés közelebb jött, majd "beugrott" a név, az arcéi, a vonások—az is, hogy honnan, hol, mikor, mióta. Csüggedten lesett elő és a lányra rábámítva, csak annyit mondott:

— A Dodó bácsiék Zsuzsija: Zsabka Zsuzska . . ..

VALAHOL DÉLEN

Itt a fák még mindig zöldek S hév a napsugár;

Otthon késő őszre jár már S nem dalol madár.

Itt a nyár még vígan adja Ősznek a kezét;

Otthon sárgult falevelek Szállnak szerteszét.

Itt még mindig trillák szállnak S zengnek édesen,Otthon régen hallgat minden Csendben, édesem.

12