Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 3. szám
A mellékelt cikket egy barátunktól kaptam azzal a megjegyzéssel, hogy ez egy "minket érdekló cikk." Ismerve a "nagy magyar emigráció" hajlamát arra, hogy az olvasót — hacsak az nem tiltakozik ellene — ideológiailag összekapcsolja az íróval (vagy a filmnézőt a filmet készítő or - szágideológiájával, mint ahogy azt tavaly tapasztalhattuk Csatakva után), szeretném előrebocsájtani, hogy a cikk írójáról soha nem hallottam, vallási és politikai ideológiájáról halvány gőzöm nincs. Egyetlen dolog ami megkapott, az a cikkben rejtőző, a magyarságot és magyar kultúrát mindenek felett értékelő és féltő gondolat. Ezt szeretném figyelmébe ajánlani a "nagy magyar emigrációnak, " aminek lapjai és vezetői Czine Mihály irodalmi estje ellen írtak és prédikáltak. Ahol gondolat van, ott emberek is vannak, akik azt a gondolatot megszülik. Szeretném figyelmébe ajánlani a cikket a hazalátogató emigránsainknak is, hogy lám, nemcsak itt kint, de otthon is figyelnek bennünket. Itt most nem a krimikben látható, lámpaernyőkben eldugott mikrofonokat értem, hanem azokat a becsületes otthoni testvéreinket, akiknek jobban fáj a szíve amikor egy-egy hazalátogató gyermek nem beszél magyarul, mint nekünk. Figyelmébe ajánlom az A- nyanyelvi Konferenciának is, hogy hassanak oda, hogy ne limonádés érzelmi, hanem öntudatos értelmi síkon ünnepeljenek eredményeket, mert ebbe nem tud belekötni értelmes és jóindulatú ember sem itt, sem ott. — SassMárton, Csikágó i más lehetne ilyen atka- 1 lomra, mint olyan tulipános-roztnaríngos műsorkosár? Ezt nyújtották át a Fővárosi Operettszínházban a külföldön élő és látogatóba hazatéri magyaroknak. A tv meg ablakába tette á kosarat, hadd lássuk mindnyájan. Siker volt, dörgött a taps. Sikere volt a számoknak is, de még inkább a kedvelt színészeknek, akiket nem felejtettek el azok sem, akik azóta Budapestből sok mindent elfelejtettek. Mert milyen is az ember, alti gyökerestül szakad ki a hazai földből, hogy elültesse magát egy másik talajba? A mindennapok, a munka, az új valóság veszd körül. Ott-kell megkapaszkodnia, állni szelet, vihart és élvezni tudni a napsütést. Már nem magyarul, hanem angolul, spanyolul, franciául vagy németül. Ki melyik szögletébe került széles e világnak. Mert egy idő után halványodnak az emlékképek. Arcok mosódnak el, nevek hullanak ki a memóriából, utcák tűnnek el az idő és a távolság ködéoen. Igék és igekötók válnak bizonytalanná. Mesék, versek, dalok foszladozni kezdenek, mint molyrágta selyem, egészen addig, míg töredéksorok vagy talán csak szavak maradnak belőlük. „Mintha pásztortűz ép őszi éjszakákon, Messziről lobogva, tenger pusztaságon .. Aztán már csak az álomképek járnak vissza makacsul. Kis, könnyen szakadó emlékfonaiakon függ az ember múltja. Buta kis dalszöveg néhány taktusa tér vissza, mondóka, gyermekvers, altalőda! néhány szava, talán valami kusza ébredés. Utána megnéz valaki egy repedezett fényképet. Aztán azt is mind ritkábban. A gyerekeket, a második és harmadik nemzedéket már ez sem érdekli. Fura, értelmetlen nekik az öregek nosztalgiája, hiszen már a nyelvet is elvesztették, nekik ez — sajnos — már nem „messzeri ngó gyermekkorom világa”, s nem „belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága” — ahogy Radnóti érezte szülőhazáját. Ezért is örültünk annyira, amikor egy-két héttel ezelőtt riportot láttunk a Magyarok Világszövetsége kezdeményezésére Sárospatakon szervezett anyanyelvi iskoláiból. Amerikai, kanadai., franciaországi, magyar nyelvet tanító, lelkes emberek mondották el, milyen fontos misszió a nyelv megőrzése, ébren tartása vagy megtanítása azoknak a fiataloknak, akiknek még emlékeik sincsenek — nem is leh< tnek szüleik hazájából. Meg..apó volt ■ filmben vetített film, amely bemutatja, hogy a már angol anyanyelvűnek született gyerekek hogyan birkóznak a magyar fonetikával. Megértettük, miről van szó. Az Egy lcis hazai című műsor óta azonban kevésbé értjük. Mit akarunk? Felébreszteni a nosztalgiát azokban, akik hazajönnek, mert nem bírják már a nosztalgiát? Játszogatni azokon az érzelmi húrokon, amelyek aipengethetnek valamit a múlt mélyéből? Olyasmit is, amin túlhaladt az idő? i? ■, iű- a- csaknem valamennyi számu-i v így hajnali órák kertvendéglu-í.ubánata, kesergése vonult végig, vagy a gyöngy bokrétás. műmagyaros, műcigányos „Made in Hungary” mórikálás külföldieknek való fogyasztásra. Hiszen oly könny;apadősan kapaszkodóik egymásba a „Zúg a folyó” né ;«••• pana szai ". „Járom az utat, macafcrt ive utat” borongásaival, hogy rné az igaz szavú és n eh adót Petőfi-honvógydal. a ..Kis iák dU a nagy Duna mentáié n" is nyálkás lett tőle. A minder, népi eredetiségét nélkülöző. varíH ^stílusban előadott cisár.ydal meg éppoly hitelrontó v b. 'mint a miniszoknyós, póndikás-nártás '„magyar tánc”, amelyet eb' n a I felfogásban egy jobb clevelandi amatőr együttes is eljárhatott volna. Ezt találta hát a hazai kosárban az a magyar, aki talán tíztizenöt vagy huszonöt éve készült hazajönni. A könnyklbiiggvantó, álérzelmeket idéző „bazalt”, igazságtalan lenne egy esz teád műsortól azt követelni, hogy „mutassa meg a mai Magyarországot”. De valamit! Ami szép, igazi és mai. Amit még a Mágnás Miskához hozzá lehet adni, vagy vele lehet adni — ha már egyazon vajas kenyérre kell kenni őket. „Ah. ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne a szíve szegénynek.. ” rezeglek a gitáron a szegény Petőfi-dal végszavai. Meg is kellett. Annak, aki végignézte. Rózsa László 8 AH, HA TUDNÁ 1975. szeptember íít,. széria
