Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 1. szám

buzgón ír a homokba.

— Mit írsz? — kérdem.

— A nevemet — feleli.

"Mimi," olvasom. Nem lány név ez ? — gondolom. — Hol laksz te tulajdonképpen? — firtatom. (Ezt tudakolták tőlem is a főinőttek, mikor róla meséltem.)

Elmosolyodott és karjával kort rajzolt, mintha be akarná fogni a vizet, a túlpartot, de magát a ránkboruló magasságos eget is, mely besotétedett a fújtató fergetegtől. Villámsújtotta fűzfa odvába húzódtunk, egy nagy varangyos béka társaságában, míg kint viharzott az égiháború. — Ne félj —, suttogta Mimi. — Kétszer nem csap villám ugyanabba a fába,

— De a golyók — motyogtam. Mert míg a főinőttek a főirobbant víziaknától sérült halakat szedték a folyón, mögöttünk megmozdult a front. Átkelni készült egy csapat katona, s bár senki mást sem láthattak csak egy fűrdőnadrágos gyereket, golyószóróval irdalni kezdték a fákat, a homokot.

— Ne aggódj — mondta Mimi, s szemüvegének két. lencséjéből sebtében távcsövet csinált, melyben megláttuk, hogy apám ős az erdész pár kilométerrel lejjebb varjak a zivatar elültet és a katonák elvonulását. Várni kellett tehát, Mimivel, a varangyosbékával és két

szarvasbogárral egyetemben.

— Megtaníilak egy titkos nyelvre.

— Az jó lesz — mondtam. — Kezdjük.

— Pad horu nan bora. Mit jelent ez ?

Akkor még nem ismertem az absztrakt kőltok verseit, tehát azt feleltem, nem tudom. -- Duna. A titkos nyelv egyszerű. Minden mássalhangzót megduplázol, de közbeékelsz egy magánhangzót. Minden magánhangzó elé illeszted: hor.

Később az iskolában—amikor már is mit volt iskola, tanáraink előbujtak, mint a szarvasbogarak a lapule vél alól—el akartam szavalni, Mimi javaslatára titkosnyelven, március tizenötödikén a Talpra magyar-t. Gondoljuk csak meg, így kezdődött volna: Tat hóra lal pap rorhora mám hóra gyagy hóra rar. Kegyeletsértőnek hangzik, ugye ? De volt idő. amikor csak így lehetett volna vagy sehogy.

Serdíilendoben, engem nagyon, Mimit egyáltalán nem érdekelték a lányok. Én bolondultam a sportért — ha több eszem van, nemcsak a híres válogatott, hanem az egész NB I felállítását megtanultam volna kívülről, a tartalékokkal együtt —, Mimi portugálul tanult és levélben sakkozott egy brazíliai mesterrel. Midőn unokanővérem pirongatott, hogy felsős

koromban is buzgón gombozok, védelmül elmeséltem, hogy legbensőbb barátom Mimi viszont fülkagylókat fényképez, rajzol és mér, a fúl és a füllentés közötti összefüggések tanulmányozása céljából.

Velem a válságos dolgok általában nyáron történnek, a kritikusak főleg télen, a problematikusak ősszel vagy tavasszal. Mimit már régen nem láttam. Nyári katona voltam, az őszi zápor híg latyakjában hasaltam étlen-szomjan, menetelés közbeni szünetben, éjszaka. Bajtársaim elaludtak, vagy hallótávolságon krvuL maradtak. A levegő nyirkos volt, a fáradtság tagszaggató, az ég — úgy tűnt — kívül-belül üres. Aztán megcsillant előttem egy csajka (éppolyan, amilyet elvesztettem) a felhők közt elővergődő hold fényében. A csajka szíjon lógott, a szíj mundért zárt körül, a mundérbaxi Mimi virított a sártól. Sapkája csöpögött, ahogy mondta: "Szász hóra rar."

Hangosan és vidáman folnyerítettem. Ezt a messzi sárba ragadt társaim is meghallhatták, meri,közelebb kúsztak, s bár Mimi eltűnt a sütetben, mint felhők közé a hold, a jókedvet meg kellett magyaráznom s vele együtt okozóját.

Telt múlt az idő, mint bányában a csillék tolták egymást a mindennapok, barátok jöttek és fehérszemélyek mentek, az élet zajlott mint kemény télen a Duna és nem hagyta, hogy az ember kérdezgesse az értelmét. "Talán nincs is, " vélték a nihilisták. "Talán egy diófalevélre van karcolva tűheggyel, melyet szelencébe zártak és eltemettek az aggteleki cseppkőbarlang rejtett járatainak egyikében," reménykedtek a hívők. Sokunk, koholt vádak-26