Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám
mondta, és rám mosolygott. — A szellemiekkel? — csodálkoztam. — Nekünk ugyanis nemcsak lelkileg, de szellemileg is vezetnünk kellett a nyájat. Nem volt rajtunk kívül, aki foglalkozzon velük, mi pedig kötelességünknek éreztük, hogy felemeljük, tanítsuk őket, és nem csak a szószékről. A felnőtteket is, de pláne a gyerekeket. De hogyan is végezhettünk volna jó munkát, amikor mi se jutottunk soha tél Petőfi hazafias versein? A tanításhoz pedig teljesen hiányzott a képesítésünk. Odahaza elég volt a katekizmust bemagoltatni meg a Bibliából mesélni, itt azonban mindent a nyakunkba vettünk, az írni-olvasni tanítástól a magyar történelem oktatásáig. Meg megfelelő könyveink se voltak, segítségről ne is beszéljünk‘feleségünkön kívül. Nem ment jól, no. Volt kivétel, nem mondom, leginkább a katolikusoknál, nekik még tanító rendjeik is működtek akkoriban, legalábbis a nagyobb településeken. Ők eleinte sokkal jobban ellátták ezeket a teendőket, mint mi. Zsebében kotorászott, borszivart húzott elő. Ügyetlen, remegő kézzel lehántolta róla a celofánt, majd gondosan megnyalogatta mindkét vég;lt. Amerikai szokás, gondoltam. E- lébe tartottam az égő gyufaszálat. — Köszönöm — mormogta, s nagyokatszipákolt. Kék gomolyag szökelit a piaion felé. Ismét hátradőlt a karos székben. — Mindehhez hozzájött még valami, ami a munkát megnehezítette, mégpedig:, hogy mindannyian, a nép is, mi is, eleinte ideiglenesnek tartottuk ittlétünket. Csak a gyerekek nem, persze, nekik Magyarország csak mese volt. De felnőtt egy se verte le mindjárt a bakancsáról a magyar port .... Átmeneti volt minden, még a templomok is csak összeeszkábált fahelyiségek. Senkinek se jutott még ekkor eszébe, hogy ezt a földet kellene majd valahogyan meghódítani magoknak. — Persze, a háborúval megváltozott mindez — szóltam közbe. — Mindenesetre fordulópontot képvisel — válaszolta. — Hogy mást ne vegyünk, sokak szülőföldje nem is volt azután már Magyarország. De a pénz se gyűlt olyan hamar össze, s nem is bírták örökre hatan egy szobában. Telt az idő, megházasodtak, jött a gyerek, itt kellett a telek, a ház. Kiiencszázhűszután lehetett is, akkor valamivel johban ment már, a szakmába is beletanultak addigra, az élelmesebbje még boltot is nyitott. Egyszóval, itt kellett berendezkedni az életre. — S az álom ? — Megmaradt álomnak. Egyre halványabbnak. Nagyot szívott a szivaron, nyelvével lötyögte tv e a füstöt. Kavarogni kezdett a gyomrom. — Mi tulajdonképpen ekkor még mindig nem kaptunk észbe, mi lelkészek. De hiszen minden gondolat ki kell, hogy forrja magát. Igen, a kényszer szüli a gondolatot, és Isten azért adja a nehéz helyzetet, hogy az ember feltalálja magát benne. Hányszor hallottam már tőle! De most az egyszer megkímélt. — Elég az hozzá, hogy az első lökést mi is a háborúnak köszönhetjük — mondta, s ajkát kibiggyesztette. — Trianonnak — helyesbítettem. — Trianonnak — bólintott. - -Mondanom sem kell, hogy azelőtt vegyes érzéseink voltak a Monarchia iránt — nagyapám szegény még veressipkás volt —, de a háború következményeire nem voltunk felkészülve. Nem akartuk elhinni, hogy igaz. Mikor már muszáj volt, nem szégyellem, berúgtam, toporzékoltam, vertem az asztalt s az öklömre borulva bömböltem, minta gyerek, hogy hazamegyek, most ott kellek! De már megvolt a család, pénz se volt, s egyébként is, hova, kihez mehettünk volna? Lassan beletörődtem, hogy itt maradok, meggyőztem magamat, hogy itt fontos szerepem van, hogy itt a helyem. De szívemben akkor mégúgy éreztem, mindez őnámítás csupán. Ma már tudom, hogy nem 17
