Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 3. szám

Felülök, és a távolba meredek. Csodálkozva néz rám. Ez kijózanít.

— Az utolsó sort. Azt nem értettem elég tisztán.

— Ó! — sóhajt fel, s boldogan kezdi előírói. Visszahanyatlom a puha fűre és azonnal elnyom az álom.

Álomban repülök, mint általában. Aztmondják, sokáig élek ma jd, de ebben nem hiszek. Nemegyszer ébren is messzire rugaszkodom a realitásoktól, a való világtól. A valóság nem szép. Nem mindig szép. Persze, azzá lehet varázsolni.

Magamtól ébredek fel, 8 gyengéden figyel. Vigyázta álmomat. Csaknem egy egész délutánon át. Az árnyékok már hosszúra nyúlnak, a nap a csúcsok fölé ért, útja lefelé ha* nyatlik. Megborzongok kissé. Ő már belebújt blúzába, s most elmereng valamerre.

— Megyünk? — állok fel, csontjaimat ropogtatva.

— Tessék? — kapja fel fejét. Késón jövök rá, milyen tapintatlan vagyok. Rögtön felugrik, segít megszabadulni a rámtapadt fűszálaktól.

— Milyen gyorsan eltelt a nap —, sóhajt fel. Enyhe szemrehányás. Azt akarja mondani, hogy a nagy természetjárásból jóformán semmi sem lett.

— Hát jól ellustálkodtuk az időt.

Nem tetszik neki, hogy többesszámban mondom, de nem tesz megjegyzést.

— Mit szólsz egy elókeló vacsorához? — próbálom kiengesztelni.

— A "Benevárban" ? -- csillan fel a szeme.

— Természetesen.

— És utána tánc — kiáltja lelkesen.

Sietve indulunk, s szinte már érzem a pirított máj fenséges illatát.

A fehér abrosznál kényelmesen elhelyezkedünk. Kevés még a vendég, A zenekar egészen halkan játszik egy lágy melódiát, ami rendkívül hangulatossá teszi a helyiséget. A falakon népművészeti motívumok, és fakófényű mécsesek.

Mohón eszünk és iszunk. Odakinn közben besotétedik, s az emberek berajzanak a fényre, akár a legyek. Csak éppen hangosabban zsonganak. A zenekar vidámabb zenébe kezd. A dobos pergó ritmusokat ver, s a gitár táncra csábít. Középen lerázzuk elmacskásodott izmainkat, s időnként egymás lábát taposva, vidáman forgunk a táncoló párok gyűrűjében.

Az est kellemesen folytatódik. Odakinn sétálunk a csillagok alatt, a parkban, az apró, sárga kavicsokkal leszórt sétányon. A kavics halkan zizeg lépteink alatt. A Hold kíváncsian kikukucskál az erdó sötét lombkoronája mögül, mi pedig egy padra telepszünk. Minden csendes körülöttünk, csak egy tücsök cirpel valahol a közelben.

Kedvesenvállamrahajtja fejét. Érzem, hogy most nagyon boldog. Ennek tiszta szívből őrülök. Nincs szebb annál, mint látni, hogy a boldogság valóban létezik.

Szíve hangosan ver, s a sötétben is látom mosolyát. Testének enyhe remegése átáramlik belém. Pihegése, s bőrének forrósága felkorbácsolja véremet.

Miközben magamhoz szorítom, elmerengek.

— Azt hiszem, ideje indulnom — hallom valahonnét.

— Igen ... — felelem automatikusan, s csak most döbbenek rá, mit beszélek.

A buszmegállóban többen is várnak. Búcsúzóul hosszan, hosszan megcsókol, s könnyei végigfutnak arcomon. Olyan ez, naint egy igazi búcsúcsók. Az ablak mögül nem integet, csak néz, néz, mígnem felbőg a motor, s elszáguld vele az éjszakába.

17