Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 3. szám
1 a világ. A nap egyre magasabbra hág, sugaraival melengeti a földet. Vékony pára száll fel, s a fű is száraz már. — Éhes vagy ? — kérdem tőle. — Akár a farkas. Ő fut be elsőnek a házba, ismeri már a járást. — Na végre — lihegi, s ledobja magát a heverőre. — Hamar elfáradtál. Pedig a nap még csak most kezdődik. — Akár máris indulhatunk — szökken talpra, és ősztönszerfíen túracipőjére mutat. — Na, előbb a reggeli. Mit kérsz? — Finom házikolbászt, vajat, sajtot, sonkát és friss kenyeret teszek eléje. — Máris főzök egy teát. — Minél többet. Magunkkal visszük. Citromod van? A citromos tea gyorsan elkészül. Megtöltjük a kulacsot, nyakunkba akasztjuk a tarisznyát és a táskarádiót; s már indulunk is. — Hát akkor kezdjed, kis idegenvezetőm — mondja, amint bezárom magam után a kaput. Ravaszkásan mosolyog, hangjában enyhe gúny bujkál. Megfogadom, hogy egyetlen szót sem szólok. A természet mindennél ékesebben beszél majd. A műút jobboldalán baktatunk. A kisvonat végállomásétól nem messze a buszmegálló, sokan várnak a hegyekbe induló járatokra. A megálló mögött kis cukrászda, az út másik oldalán a "Benevár" étterem. Kéz a kézben lépdelve lassan kiérünk a lakott területekről. Nem beszélünk, csak öszszemosolygunk időnként. Szavakra most semmi szükség. Az út szélesen kanyarog, időnként autók suhannak el mellettünk. Ilyenkor félrehúzódunk kissé, s ő mindig szorosan hozzám simul. Nemsokára feltűnik a"Sástó", a hatalmas kilátótoronnyal. Megszaporázzuk lépteinket. Kis tisztáson gyerekek hancuroznak a dús fűben, távolabb — a vikendházak környékén — fürdőruhás napozók heverésznek. Melegem van. Levetem az inget, s derekam koré tekerem. — Akkor én is — kuncog, s kigombolja blúzát. Narancssárga bikinifelső feszül formás mellein. Bőre kreolos, bársonyos. A barna szarvasbőrszoknya most különösen jól áll rajta. A tóhoz érünk. Felfedezünk egy üres csónakot, s már lapátoljuk is a vizet. Időnként zsombékoknak ütközünk, s csaknem a vízben kötünk ki. Végül épségben partot érünk. — És most oda fel — mutat a kilátó csúcsára. Öreg nénike üldögél a kapuban, pénzt szed. — Lifttel utazunk? — kérdezem kis éllel, amint kezébe csúsztatom az aprót.-- A lift nem működik — veszi a lapot. Lift persze nincs is. — Akkor talán a hátán visz fel bennünket? — Bar felvihetném ... — kezd siránkozni, amit már nem várunk meg. A lépcső korbe-kórbe megy, mire felérünk, be vagyunk csavarodva. Kis ideig még forog a táj, aztán mi járunk körbe. Gyönyörű a kilátás. Hegyek, völgyek váltogatják egymást. Kis fennsíkok, bokrokkal, csemetekertekkel. Erdei tisztások. Fejünk felett a Kékes-tető, távolabb Galyatető. Egy különálló csúcs; Ágasvár, gyerekek kedvelt kirándulóhelye, számtalan számháború színhelye. A hegyek lábától síkság fut le, beleveszve a Jászság, majd a Nagyalföld végtelenjébe. A síkság peremén a boráról is híres város: Gyöngyös. Az ódon város évszázados házacskái közül modern toronyházak szöknek a magasba. Távolabb kis települések, bányászfalvak, mezőgazdasági központok húzódnak meg szerényen. Nyugat felé, a hegyek lábánál hatalmas meddőhányó szürkéllik. Mögötte az ércdúsító üzem épületei kandikálnak ki a hegyoldal fái közül. A Mátra gyomrából felszínre hozott nemes ércekből flotálással nyerik itt 15
