Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám

melynek eredendően sajátos a lelki-szellemi alkata: ez Magyarország.

Az emigráns, aki felnőtt korában hagyta el a hazáját, automatikusan kiiktatta magát az ország, állam és nemzet keretéből. A nép, a haza azonban követi, bárhova megy is, és vele egy fedél alatt él. Az emgiráns ugyanis nem csapolhatja le a vérét és nem rendezheti át agysejtjeit, ami értelmi, érzelmi és akarati funkcióit illeti. Az, hogy "egy vérből valók vagyunk" nemcsak a Dzsungel könyve farkasaira, de az emigránsra is érvényes. Mint ahogyan az is törvényerejű, ahogyan szemléli a dolgokat és azokra reagál.

Csak az első generáció emigráns, akinél a vérség és szellemiség köldökzsinórja még az óhazához kötődik, és akárcsak Proustnál, az emlékezés közegében újra meg újra jelenidejüvé válik a múlt. Az emigráns az uj hazában megtagadhatja az ót, de a tudatalattijában nem Írhatja le azt. A kontinuitást a felhalmozott élmények biztosítják. A második és további generációnak az óhazát illetően már nincsenek személyes élményei, csak másod-harmadkézből való információi vannak. De más részese lenni eseményeknek és más hírből hallani azokról.

Tegyük fel újra a kérdést: mi a haza? A haza elsősorban érzés és élmény és ahány ember, annyiféle formában jelentkezik, konkfétizálódik. Éppen ezért definiálhatatlan. Haza a táj lelke, amit Petőfi ragadott meg szinte érzékelhetően. Haza a balladás nép sajátos lelki szerkezete, indulatelemei és sorsának végzetszerüsége,amiről Arany és Ady adott hiteles jelentést. A hazát nem lehet parancsszóra szeretni. Az országnak adót kell fizetni. A hazáért pedig édes és dicső — maghalni.

Haza és emigráció egymás sorsában való érdekeltséget, egymás iránt való felelősséget tételez fel. A hazának ugyanis nem lehet közömbös, hogy mi történik velünk, idegen földre költözött fiákkal. Mint ahogyan viszont nekünk sem lehet közömbös, hogy otthon milyen világ járja, miféle szelek nyögetik a magyar ugart. Mivel a haza belső ügy és viszonyulás, a lelki—szellemi jogfolytonosság fenntartása közös ügy és még áldozatok, gyanúval illetés árán is át kell hidalni az akadályokat. Értékes éveket elvesztettünk, ami a kölcsönös kapcsolatot illeti s a jövőben az idő méginkább ellenünk dolgozik. Le kell vonnunk a tanulságait annak, hogy ideje van a retorikának és ideje van a reálpolitikának. A múltban mind a hazai propaganda, mind az emigrációs retorika kijátszotta aduit és senki nem nyert. Elérkezett az ideje a tényékhez kötött Lehetőségek tervszerű felmérésének és a velük való élésnek.

Személyesen meggyőződhettem arról, hogy a hazának, úgyis mint szülőanyának mennyire nem közömbös a fiai elvesztése és hogy milyen messze kész elmenni, hogy barrikádot segitsen épiteni az asszimiláció ellen. Magyarország legjobb fejei fájnak a gondtól, hogy e téren valamit tegyenek. A múltban élő vagy véres napokról álmodó emigráció azonban a néhai Kodály Zoltán, aztán Illyés Gyula, Lőrincze Lajos, Keresztúri Dezső és sorra a fajtáját szerető magyar szellemi elit testvéri szeretetét, féltését valutaüggyé degradálja. Amig a debreceni anyanyelvi konferencia konkrétan fel nem vetette a szétszórtságban élő gyermekek magyar tankönyvekkel való ellátása sürgősségét, a magyarságtudat ébrentartásának járható kulturális útjait, addig — leszámítva az egyházakat, a cserkészmozgalmat, Burg Kastl-t és néhány magánkezdeményezést -- vajmi keveset tettünk annak érdekében, hogy a Nagy Tégely be ne olvasszon bennünket és fiainkat, leányainkat. A kapcsolat szükségességének az emigráció részéről való felvetése különösen olyan vihart kavar, hogy csak úgy röpködnek a behódoló, áruló, megtévesztett, hidépitő jelzők.

9