Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám

hogy nyelvünk változása, még a legeldugottabb helyeken la, nagyjából együtemű, és ha vannak is nyelvjárások, azok inkább a hangképzésre, tájszavakra vonatkoznak, semmint a nyelv egészére, ügy látszik tehát, hogy túl az embertani sajátságokon — amelyek nem jellemzők reánk —, van valami, amit természeti erőnek nevezhetünk, s ami egységesen működik, egymásról nem tudó tömegekben. Hogy ez mi, nem tudjuk, de sejtjük, hogy nem lehet élettani erő, mert akkor az megjelenésünket is mássá formálná. Ezt az erőt egyetlen szóval jelölhetjük« magyarok vagyunk.

Miért beszélgettünk ezekről a kérdésekről, amikor azt a feladatot kaptam, hogy őstörténetünkről irjak? Azért, mert én szeretném — de nem tudom, talán csak egyelőre -- ennek az erőnek őstörténetét kutatni, azt tehát, ami népdalainkat olyanná alkotta, ami csak a miénk, azt tehát, ami nyelvünket olyanná alkotta, hogy csak a miénk. Láthatólag mindez ésszerű, ámde az eddigi őstörténeti kutatásoktól merőben eltérő uj módszereket kellene kidolgoznunk. Nos, ez azonban már kevésbé érdekel Titeket, ez már a kutatás belső ügye.

Most, hogy már sejtjük, hogy voltaképpen egy természeti erő állandó, öntudatlan működése adja a magyarságot, fel kell tennünk néhány "kinos kérdést.** Kérdezhetitek — hiszen napról napra tapasztaljátok —, hát hol marad ennek a természeti erőnek működése, amikor néha magyar szülők gyermekei is elfelejtik a magyar nyelvet — netán meg sem tanulják —, s olyanok 'lesznek, mint azok, akiknek nyelvét beszélik! Magyar-e az, aki magyar szülőtől származik, de már nem tud magyarul?^ Bizony,_ csak részben. Hát akkor hol lenne az a természeti erő, amelyről beszéltünk? Nem valami ködkép-e, nem csak önvigasztalás-e a múló magyarságnak? Vagy* nem csak a múltban müködött-ej vagy* nem csak az egy tömegben éló magyarságnál képes-e kifejlődni? Csupa jogos kérdés, de a napnál világosabban mutatja, hogy nem élettani sajátosság magyarságunk, hanem társadalmi--történeti adottság.

Igen? így lenne? De hát akkor — kérdezhetitek Ti, akik egészen más társadalmi—történeti ^ közegben nőttek fel — minek és hogyan tudnók megtartani magyarságunkat, pontosabban és kegyetlenebbel! szólván« mi értelme van magyarnak maradni, nem magyarok közt?

Feladtátok az alapvető kérdést. Hónapok óta gondolkozom a professzor kérdésén s elmondom, hogy mire jutottam. Egyet előre is igérhetek* meg sem kisérlem, hogy kitérjek a kérdés elöl, nem keresek mellékutakat a menekülésre, hiszen az élettel szemben amugyis hiába való lenne. De nem köntörfalazok* arra jutottam, hogy a magyar nyelv remekmű, olyan kincs, mint a legnagyobb emberi szellemek alkotta alkotások. Embervoltunknak olyan árnyalatai válnak benne tapint hatókká, amelyeket más nyelveken csak közelíteni tudunk (persze kérdezhetitek? hogyan tudom eztj^s erre szégyenkezve csak azt felelhetem* négy-öt nyelvben ellenőriztem, de bizony a nyelvek százain, ezrein nem, tehát inkább hit ez, öröm, hogy olyan csodálatos a nyelvünk, semmint tudományos igazság). A nyelv nemcsak közlési eszköz, hanem világnézet, a világ együttérző átélése. Csak azunk van, amire szavunk is van, bár a költők a szavak között és a szavak mögött olyan^látomások kifejezésére is képesek, amit egy-két szóval nem illethetünk.

Ez mind csak szóbeszéd, mondhatjátok, hiszen például az angol vagy más nyelv is képes embervoltunk árnyalatait, szépségeit kifejezni. Igaz, de valahogy másként. Sok magyarázgatés helyett álljon itt a sok közül egy vers. Ha nem tudnék magyarul, ennek kedvéért megtanulnék! a verset a siró szemű Juhász Gyula irta, imeí

12