Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám

égetőbb mint valaha — és a gyermekeink lelki és magyar jövője mégfontosabb lett. E tudatban dolgozzunk kéz a kézben... Hazafias és testvéri szeretettel, Paposi-Jobb Andor, Clarion, Pennsylvania.

ITT-OTTnak: Érdekes és színvonalas volt 8:2~es számotok. A két Éltető, Cseh Tibor, Trombitás Dezső és Szent-lványi Sándor Írásai mind egy-egy lépést jelentettek előre, a levelező körünk által eddig megtett utón.

Ugyanakkor egyetértéssel olvastam Kassay Dezső levelét arról, hogy felesleges annyit védekezni az ITT-OTT-ot érő támadások miatt. Ez úgy igaz. Az idő kevés, a papír drága, sakik nem szeretik a mi ’’izmusok" fölé emelkedő magyarságunkat, azokat úgysem lehet jobb belátásra bírni. Ez korántsem azért van, mert ők butább emberek, mint mi vagyunk, s ezért nem értik világos érveinket. Arról sincs szó, hogy alantas érdekek bújnának meg álláspontjuk hátterében. Ők a logika érveit azért képtelenek meghallgatni, mert érzelmi létük tartó oszlopa az önigazolás.

Az emigráns sorsot azért választották, úgy igazolják és csak úgy képesek elviselni, ha nap mint nap újra meggyőzik magukat, hogy ahonnan eljöttek az még rosszabb, vagy ha lehet akkor maga a pokol, ők nem vallhatják be maguknak, hogy a magyarság-szol gálát a Magyarországon élők szeretető, s a velük való együttműködés nélkül elképzelhetetlen, mert ha beváltanák, akkor egész életük veszítené el az értelmét, s lelki egyensúlyuk, emberi önigazolásuk alól csúszna ki a talaj.

Ezért felesleges a vita. Az idő ezt a problémát is megoldja. A mai 20 éveseknek már nem lelki szükséglete ez az önigazolás, s akiknek meg az, azok áltaIában tu I vannak a fiatal koron. Magyar testvéreink ők. Megértést, sajnálatot érdemelnek, de vitára kelni velük céltalan.

Hasonlóképpen céltalannak hiszem a sumir kérdéssel foglalkozó levelek nagyrészét is. Még akkor is ha szerkesztői elrendezésük olyan, hogy egymást teszik nevetségessé. Többről van itt szó, mint idő és papír kidobásról, vagy arról hogy néhány ember gyerekes indulatait /hiúság, káröröm, féltékenység/ szellőzteti az érdektelen olvasó előtt. Ez csak zavarba ejtő vagy szükségtelen, de nem káros.

A kárt felfedezzük, ha megvizsgáljuk mi mozgatja ezeket a kutatókat? Egészséges tudásszomj-e az ami sarkallja őket? Saját írásaik adják e kérdésekre a feleletet. /Elnézést kérek a valódi tudósoktól az alább következő, s szerintem sokakra érvényes általánosításokért./

A 32-34. lapokon leközölt levél Írójának egyetlen elismerő vagy jó szava magyar emberről nincs, döntésért, jóváhagyásért más nemzetek kutatóit ostromolja. Ha belga vagy francia kutatót idéz, annak neve elé az elismerés jelzői sorakoznak, de legalábbis professzornak címzi. Ha magyar kutatóról ir annak még a keresztnevét sem említi, s ha Igen, úgy sértően elferdítve /Mária helyett Mari/. Nem véletlen ez, s többről van itt szó mint udvariatlanságról vagy féltékenységről. Az Írás minden sorából sugárzik az aIacsonyabbrendüségi tudat.

Ebből a szempontból teljesen egyformák a vitatkozók, s ez közös vonásnak tűnik a sumirológusok nagyrészénél. Márpedig nem fog az magának tudományos hitelt szerezni, aki azért szeretné a sumir rokonságot bizonyitani, mert anélküI se fajtáját se önmagát megbecsülni nem tudja. Nem tudós az ilyen, de még csak nem is egészséges ember.

Kedvem lenne azoknak a belga meg francia nyelvészeknek — kikcsak sumirológusainkon keresztül ismernek bennünket — tudomására hozni, hogy se az üldözési mánia se az aIacsonyabbrendüségi érzés nem nemzeti vonásunk. Meg azt is, hogy többségünk fajtánkra, hazánkra akkor is büszke lenne, ha az ország területe a Margitsziget méretére zsugorodott volna, vagy ha olyan rövid múltra tekintenénk vissza mint az Egyesült Államok. Persze nem teszem, mert ha értelmes emberek, akkor ezt maguktól is tudják, ha pedig nem azok, akkor a véleményük ugyanúgy nem érdekel, mintha magyar és nem francia asszony lett volna az anyjuk.

33