Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám

ember volt, s mivel "már harc dúlt öt tavaszon át és a béke még jelt sem adott, levonta hát a konzekvenciát és igy lett hősi halott." Legalább is a mozgalmi harc hősi halottja. Belátta, hogy a harc hiábavaló volt és mindmáig a fellegekben járt. A csalódás kegyetlen súlyként nehezedett vállaira. Hirtelen fáradtnak érezte magát, évein túli öreg embernek. Mindmostanáig az a hit fűtötte, vitte előre és adott erőt neki, hogy egy Szent Cél érdekében, a közösségért, a Magyarságért küzd. Mindmáig a közösségnek élt, értük harcolta minden harcát. Biztos volt benne, hogy ezt a közösség is tudja és értékeli. Azon az estén szomorúan döbbent rá, hogy a közösség, melynek idáig életét szentelte, egyre nagyobb számban hallgat, a szervezeti ágyuszó dacára is, az idők szavára, elpártol a közösségtől, a szervezetektől és él önmagának.

"Ám legyen," sóhajtott egyet Tót Jóska és megirta lemondó levelét az összes szervezeteknek, postázta őket ajánlva, majd pedig egy hatalmas reggeli után feltámadt poraiból.

Az újjá született Józsi attól a perctől kezdve kerülte a szervezeteket és szervezeti embereket. A ló másik oldalára esett. Csakis egyénekkel barátkozott. Azokkal az egyénekkel, akiket addig az emigráció árulóinak vagy jobb esetben a kommunizmus bedültjeinek tekintett. Velük töltötte minden szabadidejét és velük együtt itta liter számra a kis fröccsöket. Beszélgetett, vitatkozott és eszmét cserélt velük. Közben pedig figyelte és elemezte őket, mint héja a zsákmányát. Rájött, hogy ezek az emberek épp oly derék magyar emberek, mint a szervezeti emberek voltak. A különbség közöttük csak az, hogy uj barátai majdnem mind reálisták, akik gondolkodásukban nem álltak meg a negyvenes években, Hanem tovább haladtak a korral. Nem a múltnak éltek és főleg nem a szervezeteknek, hanem a jelennek és önmaguknak. Sőt, ahogy elemezte őket, arra is rájött, hogy a magyarságtudomány mérlegén, ezek az emberek sokkal nehezebb súlyúak mint hajdani szervezeti társai. Jobban ismerik a magyar történelmet, irodalmat, filozófiát és általában azt amit magyarságtudománynak nevezünk, mint a szervezeti emberek.

Tót Jóska következő lépése már előre látható volt. Mind gyakrabban foglalkozott a hazamenés gondolatával. Húzta haza a szive. Benne is, mint mindenkiben akiben lappangott a Morbus Hungaricus, ott volt a honvágy. Csakhát másokkal ellentétben, Tót Józsi mélyebbre temette a honvágyat szivében, addig nem igen engedett magának időt és alkalmat, hogy a honvágyra gondoljon. Most azonban amikor egyre többet hallott a megjavult otthoni helyzetről, honvágya felkerült a felszínre és akarva nem akarva, Józsi kénytelen volt tudomást venni arról, hogy neki is van. Eszével sokáig ellenállt érzéseinek, mondván, hogy egy öntudatos anti-kommunista nem mehet haza még látogatóba sem—és maradt. Még akkor is maradt, amikor már sok más mozgalmi ember többször is járt otthon.

Egyszer azután egy újdonsült barátja, akivel sokat, hosszan és mélyen hányta-vetette az otthoni helyzetet, megkérdezte: "Te Jóska, ha ennyire érdekel az otthoniak sorsa, miért nem mész haza?"

Józsi felhozta ezt is meg azt is argumentumként, de barátja könnyűszerrel kivédte Józsi minden érvét és bebizonyitotta neki, hogy azért mert valaki haza látogat azért az még nem feltétlen hazaáruló. Tót Jóska sokáig játszadozott a gondolattal, de természetesen időbe telt, amig döntött és elszánta magát a végső lépésre. Végre, amikor sikerült határoznia, ő is beadta útlevelét és vizumkérvényét —és várt. Nem kellett sokáig várnia, alig két héttel később a ma-28