Itt-Ott, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 4. szám
Tizenöt éve tanitunk és tanulunk ábécét és versírást hímzést és népdalt tájakat és korokat magyar nyelvet, kultúrát Amerikában. Tanulunk és tanitunk szót írni és olvasni,^hogy szót érthessünk és egymás szószólói lehessünk. Mi a fontosabb? Az, hogy hol Írott és nyomtatott ábécés könyvből tanul meg az emigráció gyermeke magyarul vagy az, hogy egyáltalán megtanul? Éltető professzor egy rövid, velős utóirattal toldotta meg "Ábel" cikkét és abban világosan megmagyarázta, hogy a magyarországi hivatalosok miért kell, hogy csinyján kezeljék az utódállamokban élő magyarok anyanyelvi és kulturális ügyét, amiről "ábel" ugyancsak célzást tett. Elképesztő, hogy az emigrációban adott történelmi és politikai összefüggéseket újra meg újra meg kell magyarázni2 Persze, aki megszállottan hajtogatja, hogy "nem, nem, soha", "mindent vissza" és innen üzeni haza, hogy "rabok tovább nem leszünk';", annak magyarázhatod, hogy vedd tudomásul végre, hogy Magyarország a Lajtán túl van;^ hogy államformája népi demokratikus szocializmus; hogy otthon az élet megy tovább nélküled is; éshogy — tetszik—nemtetszik — te egy külföldre szakadt hazánkfia vagy, aki elvesztetted^ jogot ahhoz, hogy a Szózatot énekeld és beleszólj dolgokba, amikből kiiktattad magad .... Én hiszek abban, hogy Magyarországon van annyi jó, hiv magyar, mint az emigrációban. Tamási Áron Ábeljának nem tetszett Amerika, nos, vissza-, hazament a csíki havasokba, a Bolha kutyájához. Dr. Nagy Károly,Sinor Dénes és a többi, vádlottak padjára ültetett tudós és honfitársunk itt és köztünk élnek, valószínű itt is halnak majd meg, de tenni, tenni akarnak valamit azért, hogy az egy hazának a gyermekei szót válthassanak, illetve a lelki-szellemi jogfolytonosság fenntartassék2 A "hivatalos" emigráció megismételt vádja, hogy az Anyanyelvi Konferencia^valójában trójai faló,a Magyarok Világszövetsége előretolt hídfőállása éshogy Dr. Nagy Károly et comp. annak az "ötödik hadoszlopa." Nézzük, kik az Anyanyelvi Konferencia felelősei. Bárczy Géza, Lőrincze Lajos, Imre Samu. Bárczyt nem ismerem. A magyar nyelvészet grand old man-.ie. ennyit tudok róla. De ismerem Lőrinciét és Imre Samut. Együtt laktunk a pápai öregkollégiumban és mint agrólszakadt, szegénysorsu diákok, egyidőben voltunk térítők a konviktuson. Náluk becsületesebb magyart, igazabb embert keveset ismertem, és büszke vagyok arra, hogy ma is a barátaik közé sorolnak. Mindig^ha.Lalos^szomoruság vesz^erőt rajtam, amikor őket gyanúval illetik _ és hűségűket a magyar néphez, történelmi múlthoz és étoszhoz az emigráció kétségbe vonja. Ha az emigráció csak tizedannyit tenne a magyar nyelv ápolása, megszerettetése terén mint amit Lőrincze Lajos tett és tesz otthon, mást mutatna az emigráció asszimilációs grafikonjai Otthon^azt mondjáks ez van, ezt kell szeretni. Ez reálpolitika. ^ _Az^emigrációnak is tudomásul kell vennie azt a történelmipolitikai helyzetet, ami Magyar oi-szá^on v^ji és azzal kell, mert azzal lehet párbeszédet folytatnia, szel'J-emi áru-ooexeforgalmat lebonyolítania. Ez számunkra is a reálpolitikai adottság, a modern dialektika mai kerete. Akkor, amikor az USA és Oroszország és Kina Él
