Itt-Ott, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 3. szám

Sirat engem a madár is,

Hej, lehajlik rám az ág is . . .

Vigaszt nem lelve a földön, az ég felé fordult a szegény, elhagyott magyar nép, onnan várva a segedelmet, mely elegyengeti majd a száraz göröngyöt földi vándorútján.

A nemzet panaszol s kér?-- Nézz reánk Ur a mennyiül- . . .

S csendes megadással várunk.

Csillag jár, mely felül Szél zug, felhő repül.

Arra viszem utamat,

Arra viszem utamat.

Ha minden elmarad,

Isten el nem marad —

Reá hizom magamat,

Reá bizom magamat.

A természet is óhajjal és gyötrelemmel várja már megváltását a nagy némaságbólí . . .

És el fog jönni az idő, amikor amaz embereknek, Isten gyermekeinek szeretetében melegedve;

Farkas és bárány együtt legelnek, az oroszlán és ökör

polyvát esznek és a kigyó kenyere por lészen; nem fognak

ártani; és nem ölnek az én egész szent hegyemen -- úgymond az Ur. (Ézsaiás LXV., 25)

Zarathustra ősrégi fohászából veszem e szavakat, véle mondom;

A földet is és mindeneket, öleld ó magadhoz, én édes Istenemi Hallom a föld szavát;

"Uram-Teremtőm, virulni akarok i"

És mit szólunk mi...parányi emberi lények?

Hitemet egy szebb jövendőbe vetem, hogy a magyar az lesz, ami lehet; kijelentés az emberek számára, hordozója az isteni akaratnak, az isteni szónak.

En, ki magamat érzésemben és gondolatvilágomban magyarnak, vallásomban Krisztusban gyökerező hittel birónak vallom -- visszatérek nemzetem múltjába, hogy saját ereje gyarapítására és önbizodalmára visszahozzam Istenre épitett szilárd bizodalmát, az élő természet éltetőibe vetett olthatatlan hitét s hozzájuk való, le sem irható, igaz nagy szerelmét.

Addig is, amig hasonló gondolkodással biró még egy ember akad, csak járom a csendes, magányos erdőket s leülök a virágok közé és elbeszélgetek velük s bámulom azok alkotóját, imádva Őt -- ez lévén a legszebb, amit az ember a földön tehet.

Mégegyszer és utoljára Zarathustra szavával szólok;

Ó halld meg kiáltásomat én édes Istenem?

Mint az áldozat gyenge füstje,

21