Itt-Ott, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám

türelmetlenül kezeltem volna a kérdést, legalábbis kezdetben.

Azonban számomra—és többőnk számára—nem uj ez a gondolat. Évek óta foglalkozunk vele, s Így volt már elegendő időnk megbarátkozni úgy a gondolattal, mint a szavakkal—és amit mondunk, azt ma már tudatosan hisszük és valljuk Isten s ember előtt, és amit teszünk, azt a legmélyebb meggyőződésből tesszük. Ma már egészen természetesnek hangzik kimondani előttetek, nyiltan és egyenesen* én mggyar vallásu vagyok! számomra magyarságom vallássá vált.

Ám ez a vallomás nem elegendő ahhoz, hogy mindenki megértse közületek és átérezze azt, hogy ezek a szavak mit jelentenek. Hoszszadalmas és türelmes munkát, a magyarázatoknak és tettben! bizonyítékoknak hosszú sorozatát követeli meg tólünk a magyar vallás közösségünkben való tudatosításának a feladata. Mai, rövid beszédem egy piciny lépés csupán e távoli cél felé.

Hogyan is kezdődött számunkra mindez? Nehéz megmondani, hisz magát a gondolatot az egzisztenciális kényszer szülte, annak pedig nincsen kezdete* végtelen, mint a világmindenség és kérlelhetetlen, mint maga az Isten. Mi legfennebb csak arról beszélhetünk, hogy mibennünk miért, hogyan fejlődtek ki, a mi lelkűnkben, azok a válaszok, melyekkel a végsó kérdésekre felelünk.

"Isten azt bünteti, kit szeret," mondták a régiek, s mi hozzátehetjük* nagyon szerethet minket Isten, mert kevés népét bünteti oly borzalmasan mint minket, egy ezredév óta. Mindeddig csak fájtak ostorcsapásai, de megtörni nem törtek meg* sirattuk magunkat s kemény sorsunkat, de nem hajtottunk Előtte fejet! a könnyektól nem láttuk az Írást fenn a falon. Látni csak most kezdjük tisztán, most, hogy számunkra már majdnem minden betelt, s könnyünk sincs már. A falon ez áll* térj meg s térj magadhoz ó magyar, vagy elpusztulsz végleg a föld színéről, mert lemérettél és könnyűnek találtattál.

Ez a belátás, amit itt jelképes szavakba szedtem, ez volt az, ami minket a magyar vallás gondolatához vezetett. Sorskérdéseinket, rossz állapotunkat vázolni nem kell Tinektek, ismeritek jól azokat. Hisz Ti is megláttátok az Írást a falon, ezért vagytok Ti is itt, egytői-egyig, velem együtt, ebben az órában.

Először nekünk se volt más* elmondtuk mi is azt, amit ezrével mondanak magyarok a világ körül* "Tenni kellene valamit." Csakhogy mi tudtuk, hogy a "valami" nem lehet "akármi." Mi, talán először az emigrációban, a leghiggadtabb kritikát gyakoroltuk a fennálló emigráns szervezetekkel és önmagunkkal szemben, összemértük a próbálkozások sokaságát a valódi helyzet lehetőségeivel és romantikamentes szemléletünkkel megállapítottuk, hogy a sok emigráns fáradozás hosszú távlatban mind csak hiábavaló. Hiábavaló, mert ezeknek az elgondolásoknak egyike sem a magyar közösség építésének és fejlesztésének az alapelvébol indult ki, hanem mind csak részletcelokra irányultak* kultur-, politikai, felekezeti vagy egyéb részlet-érdekek kielégítését szolgálták. Láttuk, hogy vannak társadalmi szervezeteink, katolikus és protestáns egyházaink, tánccsoportjaink, sportegyesületeink, értelmiségi kultur-klubjaink, melyek mind, mind, ilyen-olyan-amolyan magyarok érdeklődési körének vagy lelki igényének akarnak eleget tenni, de láttuk azt is, hogy nincsen egyetlen olyan intézményünk sem, mely az összmagyar közösségnek a megtestesülése lenne, pusztán magyar alapon. Nem volt és ma sincsen olyan intézményünk, melyhez minden magyar csupán magyar mivoltából kifolyólag tartozhatna, egy^ mindenünket és mindegyikünket átfogó és befogó szervezett közösségünk, mely azonosságunkat megadhatná bárhol a vi-48