Itt-Ott, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 5. szám

hogy ez lenne a helyes és igazságos, a nem részrehajló, a jó- és nem a rosszindulatú. Én pl. az előbbiekre lettem volna sokkal kíváncsibb. Talán azért^nem Írsz a szépekről, mert nem tartoznak jelen témád körébe? Miért nem? Hiszen az otthoni irodalomról irsz. Vagy azért nem, mert újságod olvasókat veszítene? Engemet és támogatásomat nem (bár nem értek veled egyet), mert tudom, hogy lapod gyengeségeivel is jó és hézagpótló.

Fejtegetésedet azzal fe jezed be, hogy "azt el kell ismerni, hogy egy merőben uj,amult átkos hatásaiból kilábaló irodalom van kia'Lakulóben otthon." Hogy ez mi, arról egy árva szót se irsz. ' A cikk olvasása után az embernek az az érzése, hogy jobban szeretnéd, ha nem kellene elismerni a javulást, de jaj! muszáj, mert már a hazajárók is észreveszik.

De igy van ez más vonatkozásban is, mert amikor hazulról elvan hir jön, hogy az otthoniak egy kicsit szabadabban és jobban é‘i_nek, akkor te ahelyett, hogy örömet mutatnál, eztakis javulást, az otthoniak kis örömét, igyekszel befeketíteni. Benned több a gyűlölet, mint a szeretet? Avagy ez a kis javulás a te önigazolásod kristályát csorbítja meg?

Világos: a mondottakat csak az rogy« magára, akinek inge!

Persze azt is tudom, hogy ezekután én is "kommunista" avagy "kommunista szimpatizáns" vagyok a te szemedben. Rendben van. Vállalom! Odaállok az otthoniakkal együtt, szomorúan, de őket együttérzéssel átölelve, a te szégyentáblád alá! Bár tudom, hogy igy se tudok kiszabadulni a "sérültek" szellembörtönéből, mert a "hazaárulás" önvádja ott ül és marad megcsonkult lelkemen.

Flórián Tibor (New York):

KAIN. VAGY ÁBEL?

Az emigráció már régen Nyugat dús asztalai mellett ül, s mégis önmagát siratja szüntelen. Kényelmes házaiban heverve, illatos cigarettáinak füstjében, keze a plafonig ér. Nyújtózkodik és bűvös köröket rajzol a sürü levegőbe.^ Szidja az ablakot, mely fölfelé ég nem lefelé nyílik. Pokolba kívánja a forgatható gömbbel táruló ajtót, mely sohasem látott kilincset. S mikor a munkából hazatér még mindig szitkozódva tapogatja az ajtó mellett a falat, s ideges újakkal keresi a nemlétező villanykapcsolót. Majd dühöngve előrelép, és sokáig hadonászik a sötétben, mig megtalálja s megrántja a lámpáról lelógó zsinórt,^ melynek végén szentjánosbogár-fejü mütyürke foszforeszkál. A rávillanó fényben már észre sem veszi a bútorok modern vonalát,s úgy lépeget a faltól-falig futó, süppedő szőnyegen, mintha keménjnre döngölt agyagon, vagy if jukora surlott deszkáin, festett padlóin járna.

Sűrűn nyitogatja bőséggel telt jégszekrényeit s éhségét mégis világgá sírja. Bárszekrényében hangulatának megfelelő ital után kutat, és — szomjasan -- saját egészségére üríti poharát. Uj költőinek zöme is szomjúságról panaszkodik: "... nyakig ült, ázva izzott a szomjúságban,"^miközben napi whisky-adagját kortyolgatta.

Asztalainak maradékát hetenkint háromszor, óriás kannákban, szemetesek hordják az Emésztés roppant völgyeibe, hol lassan hegyekké duzzad a város millió hulladéka.

Ki tudná felsorolni az emigráns millió elégedetlenségét? A me20