Itt-Ott, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám
" Hihetetlen, hogy egy év alatt Így meg tudtad tölteni műtermedet és a hazat uj müveiddel.v n Sokat dolgozom és sok tervem van. Tálán van még hatvanöt évem. Tala'n több. Ki tudja? Mindenesetre addig akarok dolgozni,amig lélegzem. Az élet mindenkinek, fiatalnak, öregrek egyformán : akarat kérdése. Tudnunk kell, hogy mit csinálunk. Fiatal koromban nehéz napjaim voltak. Tizenkét gyermekes családból jöttem. Nem volt könnyű özvegy édesanyával és tizenegy testvérrel. Én voltam egyedül clyan korban, aki kereshetett. Persze két kezem munkájával. Ez az idő megtanított engem arra, hogy az egyetlen emberi ut az akarat; ez vezetett végig a világégésben, az itteni nehéz kezdésben és az újrakezdésben." " Gondolom, a legnehezebb mégis az újrakezdés volt, nem?" Arcán huncut fény fut át. " Csodálkozik az egyik muzeum: Dómján, maga még él? Maga uj kiállítást rendez? Hogy lehet ez? Válaszom nagyon egyszerű. Dolgozom. Mindennap tizennyolc órát. De bevallom, tizennyolc óra után olyan fáradt vagyok, hogy egyszerűen alszom. Nincs társadalmi életre idom. Munkával és akarattal mindent el lehet érni." S ha tehetség is van mögötte, a végtelent lehet ostromolni - teszem hozzá magamban. Egy közeli asztalon uj kiállítások katalógusai hevernek. " Neked közel háromszáz kiállításod volt már. Melyikhez fűz a legkedvesebb emléked?" Behunyja a szemét és mesél. " Kínában jártam 1955-ben. Tizenhét városban mutattam be müveimet. A sangháji kiállítást látta a mongol követ és azt mondta: ezt Ulan Bátorban is be kell mutatni, így kerültem el Mongóliába, az első európai művész, aki ott valaha kiállítást tartott Mintha évezredeket men.ftem volna vissza az időben a magyarság utján. Én egy jurtában laktam. Nemezbői készült sa’torlapok, sző’nyegek, állatbőrök a földön. Megnyílt a kiállítás a központi kiállító csarnokban. A város középületei márványból épültek, de a mintegy harmincezernyi lakosság jurtában lakik. De nemcsak a szegényebbje, mindenki Egyik este az operában voltam s a primadonna meghívott vacsorára magához - a jurtájába. És jurtában laktak a miniszterek Is. Nem tudtak elszakadni a múlttól... Mentünk a kiállítás megnyitására, a nagy márványpalota négyszög felé a varos közepén. Az utcakon emberek özönlöttek. Gyalog, lóháton, tevehaton, ezrek és ezrek. Kérdem: honnan jöttek össze ezek az emberek? Kísérőim azt mondják, hogy az ország minden sarkából jöttek a mongolok, hogy megtiszteljék egy messze nyugatra szakadt testvérüket. Felértünk a márvány lépcsőkön és kísérőm odasugta, hogy forduljak meg és szóljak néhány szót az összegyűlt emberekhez magyarul. Megfordultam. Tízezrek szorongtak a téren, áhitatos csöndben. Azt mondtam: ti itt éltek, én Magyarországon, de mi egyek vagyunk, egy tőből sarjadtunk. Csönd volt, egy hang se rebbent, szó nélkül levették szőrmesapkájukat s a levegőbe emelve köszöntöttek. Felejthetetlen élmény volt. Úgy éreztem akkor, hogy a múltúnkba mentem vissza s a múlt köszöntött. Magyarságunk múltja." " A magyarságról beszéltél most és a múltról. Hogy látod népünk jövőjét?" " Magyarság? Bárhol a világon ezt mondod, rádnéznek, mint olyanra, aki nagyon messzi földről tévedt oda. Más szellemiség a miénk. Nem a nyugaté. Mi nagyon messziről jövünk. Messze a múlt ködéből és összetartozunk. Gyakran nem értjük meg, gyakran marjuk egymást. De a múltúnk nagyra kényszerit, nagyot alkottat velünk. Ha a múltba tekintünk, erősek vágunk s ebből az erőből futja a jövőre is. Ezért született és alkot Dómján is." Legalább még hatvanöt évig! Vagy még tovább. Amig csak futja az erőből. Midland Park 5
