Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1972-12-01 / 10. szám
találtam. A pápai mézeskalács árus már jól ismert, mert szerelmemnek —Ilonkának a kanász lányának--mindig nála vettem örök szerelmem bizonyítókat, a cifra mézeskalács szivet. A vázsonyi köcsögöd is barátom volt. A tavalyi vásárban én ringattam vagy két óráig a kis pólyásbabájukat, mert a feleségének az eladásnál kellett segiteni. Adtak is nekem ajándékba egy szép kis köcsögöt. 'ívlég most is megvan, mert Kati néninek adtam, aki kicsit könnyezett a meghatottságtol, hogy rá is gondoltam. Lajcsi bácsi berámázott katonaképe alatt azóta abban tartja a virágot. A devecseri késest is megkellett látogatnom, mert a tavaszi vásáron láttam nála egy halalaku kést amire azóta vágytam. A kés nyele szinte megszólalásig hasonlított egy kis süllőre. Még az ezüst pikkelyeket is olyan élethüre cifrázta a mester, szinte vártam, hogy a kés nyele egyszercsak tátogni kezd. Igaz, hogy három pengőbe került, de nagyon megéri, mert az iskolában biztos mindenki irigyel majd. érte. De ha megveszem a kést, akkor nem jut már pénzem Deresék ebédjére.--Édesapádnak legfeljebb azt mondod, hogy nem találtad meg őket.. —súgta bennem egy hang. —De az édesapádnak még sosem hazudtál . .— tiltakozott egy másik hang. ’■ v ■--Most sem hazudsz . .--mondta az első hang —hiszen tényleg nem találtad meg őket. Azt meg úgysem kérdi, hogy egyáltalán kerested-e őket. Ekkor Jóska sápadt, vékony arcára gondoltam, az anyja keskeny vállaira, ahogy meggörnyedtek a kosár alatt, és lábaim szinte öntudatlanul keresésükre indultak. ^Mire rájuk találtam a nagy tömegben a devecseri nagytemplom toronyórája már egy órát mutatott. A kosarakat, csirkéket^már eladták és éppen ebédhez készülődtek. Deresné egy piros zománcos lábost vett elő a bugyorból, melynek födője spárgával volt lekötve, hogy ki ne lötyögjön ami benne van. —Fiatalúr, ha me^ nem sértjük egy kis szegényes krumpli levessel . . szivesen megosztanánk . ..— mosolygott Deresné. —Éppen ezért jöttem Deresnéni, hogy nem kisérnének-e el a lacikonyhára? —Nincs nekünk arra pénzünk fiatalúr . .— mondta kicsit szégyenlősen. —A fizetésre ne legyen gondjuk Deresnéni. Édesapám kéri, hogy kisérjenek el, mert nem szereti ha egyedül megyek . . Vándoréigányok és mindenféle kósza népség jár oda . .— mondtam kicsit csavarva az igazságon. Mikor leültünk a lacikonyha egyik asztalához, Jóska szemei szinte kitágultak az orrcsiklandozó szagok okozta boldogságtól. En pedig háromszor vettem mindenből csak, hogy az ő tányérjaikat is megpakolhassam. Csendes, hálás tiltakozásukat "magában csak az ökör eszik" felkiáltással visszautasítottam és cseppet sem zavart, hogy a közmondásban nem evésről, hanem ivásrol van szó. S ahogy Jóska jóllakottságtol kipirult arcára néztem, és a "megevett" halnyelü bicskára gondoltam, úgy éreztem, hogy nagyon jó cserét csináltam. Közben három óra lett. Gyorsan megvettem Ilonkának a mézeskalács szivet és már indultunk is hazafelé. Édesapám megint Jóskának adta a pokrócát. —Ne félj kisfiam, én nem fázom meg . .— mondta mosolyogva. — 10
