Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1972-12-01 / 10. szám

—Minek siettetni a telet, Kati néni? Ne féljen jön az magátol is, akkor aztán mit rak a lábaink alá . . ? Talán parazsat?!--Hát csak gunyojják a szegény, jószándéku özvegyasszonyt . .— mondta Kati néni, aki nemrégen jött meg a hajnali miséről és ilyenkor mindig érzékeny hangulatban volt.

Kati néni nem is annyira imádkozni járt a hajnali misére, mint egy kis utóbóbiskolásra. Ma és persze, hogy elbeszélgessen Domonkos^ Lajossal,^ aki amig három éve ki nem költözött a temetőbe^egy öreg kőrisfa alá, negyvenkét éven keresztül Kati néni hűséges férje volt. Bár Kati néni csak úgy emlegette, hogy . .az én ides párom."

Kati néni történetei szerint Lajcsi bácsinál szebb ember nem hogy a faluban, de még tán az egész megyében sem volt. Jósága pedig egyenesen az arkangyalokéval vetekedett.

A konyhalányok pletykái szerint ugyan, Lajcsi bácsi erősen kedvelte az alkoholos nedűket és amikor a szokásosnál is jobban túllépte a határt, Kati néni a sodrófával fejezte ki rosszallását. De hát ugye a lányokról mindenki tudta, hogy kissé hazudósak és irigylik Kati néni konyhaügyi fővezérségét.

Mielőtt elindultunk édesapám megsimogatta Kati néni arcát.--Harag azért nincs, ugye? Ls este jut majd egy kis vacsora a fáradt vásárosoknak?

Kati néni szemei könnyesek lettek a simogatás engesztelő^melegétől. —Nem érdömlik mög ... de még gondukodok rula . . .— és boldogan zörögni kezdett a lábosokkal.

A devecseri őszi vásárba igyekeztünk ezen a ködpárás, november éjeli reggelen s ahogy behúzódtam a hintó sarkába arra gondoltam, milyen más minden, amikor a májusvégi megyei vásárba megyünk.

Olyankor a lovak szőre versenyt szikrázik a felkelő nap ragyogásával és a felhőtlen ég alatt villogó szárnyú fecskék cikkáznak tékozló szabadsággal. A tóparton gólyák álldogálnak és néha hátravágják fejüket,^ hogy megkiáltsák az egész határnak, hogy a tó tele van brekeg népével, akik még olyan álmosak a hosszú téli alvástól, hogy már nem is vadászat megfogni őket. Otthon a kéményen az asszony szeme már lázban ég, mert jönnek a tojások ... és kelep. . . kelep ... az élet olyan csodálatosan szép.

Perkó bácsi dereka is egyenesebb májusban és zsinóros kalapját legényesen félrevágva ül a bakon. Ldesapám arca kisfiúsán figyelő és öregesen értő, ahogy nézi a dús életet lehelő napsugaras reggelt, s a hancurozó szélgyerekek játékosan megborzolják kissé kopott kalapja vaddisznó sortéit.

Aztán lehunyja a szemét és lehelethalkan elkezdi fütyölni kedvenc nótáját, amit régi tavaszi éjszakákon édesanyám ablaka alatt hegedült. "Csak egy kislány van a világon . . .." S a hintóbán megsimogat bennünket valami csendes és mégis kiáltó boldogság.

De most csak szótlanul ültünk a hintó bőrszagu csendjében és fázós gondolatainkra rákuszott a nyirkos őszi reggel, mely szürke volt és szegényesen reménytelen, —mint a homályos kolostor folyosókon hajnali misére surranó karthausi barátok kámzsája.

Futottak a lovak s a múló idő egyre göngyölte mögöttünk a sáros országutat. A rohanó hintó aztán hirtelen lépésre lassult.--Ne te ne, Csipke . ., hogy a nylivek vájják ki a szemöd, mán megön idegesködsz . .—mondta Ferkó bácsi és keményen meghúzta a gyeplőt.

Az árok szélén egy asszony és egy korombeli kisfiú ment. Az

8