Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1972-10-01 / 8-9. szám
UTÓHANG HELYETT REQUIEM Kiss Ödön emlékének Először elment ő, kit úgy szerettél, kit csillagok köze emelt imád, mig átölelt a szárnyaló, meleg szél s parázslót! még a pillanatnyi vágy. Elment, kit mindig szentként emlegettél, ha zsoltáros szavakra nyilt a szád. Dalolva ment, litániázva a csillagfürtös, túlvilág! tájra. Néztél utánas húztad volna vissza, de nem tekintett hátra, ment további járása könnyű volt, mint régen, s tiszta kötényü felhők mosták lábnyomát. Szeme már túl a láthatatlant itta, úgy szállt a szunnyadó határon át. A lanthoz nyúltál ekkor, sirtál, zokogó, zengő requiemet Írtál. A könny, a fájdalom, a vég, a semmi, árvák szemében ülő rettenet# mért kell a jajt ezerszer ismételni, miért busong a szív, miért temet? Petőfi vak halála» Keats és Shelley . . . a vizre Írtad villanó neved. Hullámmal» habbal elegyedve átlényegülsz az ősi elemekbe. Átloptad álmodat a mezsgyénj szárnyad két tündér szempár Íriszén suhant. Innenső partjáról az elmúlásnak sápadt, szép arcuk követ lassudan. Suhintását érzik az árvaságnak» mig omlik rád a tompahangú hant. A tó fölött egy felleg árnya* az életedet szőtted balladába. De álmodol tovább, ólombetűkben* halk rímeid megőrzik arcodat és ötvözött szavakba szenderülten szépség utáni vágyad hangot ad. Hiába szöktél meg, a tágas űrben verslépteid üdén visszhangzanak. Elnémulunk e lágy zenére, csak azt suttogjuk egyre* Miserere . . . Tűz Tamás Magvar Elet. 1972 ix 2J L1-0
