Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1972-06-01 / 6. szám
mé'r különben sem volt. ^eszál-retbet a oárttitkárokkal me? az elnökökkel a termelésről. Pedig ő fiatal és nem akar még akkor is ilyen komoly dolgokkal foglalkozni. Diákcsinyeken jár az esze, táncolni szeretne, meg vicceket hallgatni. Miután hazaért, behúzódott a szobájába. Pár napja hozott ki a könyvtárból néhány novelláskötetet. Csak ezek a kis aoró, hamar végződő események kötötték le a figyelmét. Egyre újabb szereobe élte bele magát, gondolatban végigjárva az ismeretlen tájakat, s ez jólesett az egésznaoi munka után. Halk füttyszót hallott. Aztán még egyet. Jóska tegnap délután otthon volt. Ma estére nedig megigérte, hogy ott lesz a bálon. Kinézett. Jóska, a génmühely gakornoka állt a kerítésen kivül. —Szervusz. Azt mondták, hogy későn jöttél haza^a gazdaságból, hát nem mentél el a bálba. Aztán én se akartam ott ténferegni egyedül. Hát lejöttem. (Egy fél falut gyalogolt végig, amig leért^a kis erdőszéli házhoz.) Körülnéztem, de minden be van zárva kívülről.--Én mondtam, hogy zárjanak be mindent. Cigányok is járnak erre a faluszélen. Nem mintha félnék, de ki tudja, mikor jönnek haza, aztán igy biztosabb. —Várj, majd körülmegyek. Erzsi nem tudta, hogy megy Jóska körül, de gondolta, biztosan tud egy jó utat, hogy közelebb jöhessen az ablakhoz, mert igy még beszélgetni se lehet. Látta, hogy egész oldalt megy, majd egy alacsonyabb részen beugrik a kerítésen s az ablak elé jön.--Te aztán abszolút lovag vagyi Képes vagy még a más kerítését is megmászni—nevetett Erzsi. —Egy hónaoja vagyok itt. Nagyon jól ismerem már mindenfelé a járást. Erzsi mosolyog és egy kicsit büszke is, hisz nem minden legény mássza ám meg^egy lány miatt a kerítést. —Mi újság otthon? — Jól vannak és hoztam egy kis hazait. Azt beszélik mindenfelé, hogy egy asszonynak a férje hazajött Szibériából, hadifogságból. Most, húsz év után.--Ezt komolyan mondod? És ez a ti falutokban volt? —Nem,^ a szomszéd faluban, csak útközben éjszaka bekopogott nálunk egy háznál. Az asszony urát is elhurcolták negyvenötben Szibériába. Ez az ember azt mondta, hogy él az ura. Üzenetet hozott tőle és nemsokára hazajön. Már csak eg/pár maradt közülük, akiket életfogytiglan ott akartak tartani, de még nem haltak meg. Azokat most lassan mind hazaengedik, nem tartják tovább. Erzsi hallgatott. Nem mondott a fiú semmit, hogy sajnálja-e a hadifoglyot vagy nem, nem is szidta az oroszokat, tulajdonképpen csak egy száraz tényt közölt. Erzsit mégis szorongás fogta el, mert ez nagy dolog, egy párttitkár háza előtt ezek a szavak. Még ha csak a tények is. Legutoljára ilyet otthon hallott, csendesen, az apjától, de ő azt is mondta, hogy nem szabad róla beszélni senkinek, mert sohse tudja az ember. Senkinek se lehet hinni- Még otthon is hallgatni kell, mert megszokjuk, hogy igy gondolkozunk, aztán máshol is elszóljuk magunkat. A szemből még a gondolatot is ki lehet olvasni. Meg aztán ä falnak is füle van itt.’ Ez a fiú nem fél? Miért bizik meg bennem? —Este elmondom a párttitkárnak, amit mondtál. Mihelyt hazajönnek. Még ki is színezem egy kicsit. Nem félsz tőle? Már a nyelvén volt, hogy ezt fogja mondani, de a fiú olyan egyenesen, rebbenés nélkül nézett a szemébe, hogy a választ úgyis tudta; --Nem. 15
