Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1972-05-01 / 5. szám
Kedves ITT-OTTí Engedjék meg, hogy egy Írással én is bemutatkozzam b. lapjuk elvasó és baráti körének. Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy nemcsak, hogy nem ítélem el, hanem határozottan konstruktívnak tartom, hogy van^egy magyar emigrációs sajtóorgánum, amely a legellentétesebb véleménynyilvánításoknak is helyet ad és minthogy minden alkalommal hangsúlyozzák, hogy "a leközölt levelek, cikkek stb. kizárólag Íróik véleményét fejezik ki," ezért, ha a lapban akár olyan Írások jelennek meg, amelyekkel egyetértettem, akár olyanok, amelyek a felfogásommal szöges ellentétben állottak, mindeddig őrizkedtem minden kritikától,^ annál is inkább, mert még a régi időkben odahaza kezdődött újságírói pályámon (mely egyébként sem volt főfoglalkozásom) mindig a konstruktiv tevékenységre törekedtem, a kritikát rábízva azokra, akik ehhez jobban értettek, vagy éppen a "vérükben volt." Nagyon ritkán történt meg, hogy kritizáló vagy éppen támadó cikket írtam, de csakis akkor, ha valakinek az írásából nyilvánvaló volt, hogy kifejezetten magyar érdeket sért. Ezekután rátérek a konkrét ügyre? az ITT-OTT 5*3 számában, "Nincs elég vitéz és 'dr'" c. alatt megjelent Írásra nem tudom megállani, hogy ne reagáljak, mert a megérzésem szerint (amely ritkán hagyott^cserben) ez az irás, ahelyett, hogy előmozdítaná a magyar emigráció egységét, könnyen lehet, hogy az emigránsok bizonyos rétegeiben a széthúzás csiráját veti el, vagy azt növeli. Ez az irás az elmúlt báli szezon tapasztalataiból azt a megállapítást teszi, hogy a báli védnökök közt mind jobban szaporodik a "doktorok" és "vitézek" száma, ezt a cikk Írója "sznobizmusnak," "rongyrázásnak" és "rang-harcnak" minősiti, majd gúnyosan azt javasolja, hogy minden bálozót csapjunk vitézzé és doktorrá, mert csak igy—egyenlővé lévén—tudjuk egymást jobban megbecsülni. ^Ismétlem, nem azért szólalok fel ebben az ügyben, mert a saját személyemet is érdekelve érzem--ezt is csak részben, mert negyven évvel ezelőtt a budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen doktorátust szereztem, a háborúban az ellenség előtt is teljesítettem a kötelességemet, de a vitézségig nem jutottam el—de azért, mert itt^egy emigráns vonalon mozgó, elvi kérdésről van szó. Kivéve a háború, majd a Szabadságharc után Nyugatra átváltott kalandorokat, a magyar emigráció százezernyi többségét az igazságtalanul, terrorral és csalással létrejött, a létüket fenyegető helyzet űzte el? az Anyaországban megszűnt a jogfolytonosság, az idegen megszállás otthon egy "ex-lex" helyzetet hozott, amelyet a nemzeti emigráció sohasem ismert el—és ha másra nem is volt módja, de kötelességszerüen az itteni életében a jogfolyhonosságnak az átmenthető részeit igyekezett átmenteni--és ez mindenkinek a kötelessége, aki végleg nem alkudott meg a jelenlegi helyzettel, hanem él benne egy szikrányi reménye annak, hogy egyszer még Magyarországon, mint jogállamban élhet. És a jogfolytonosság átmentése nemcsak az emigráció egészére, hanem az egyénekre is vonatkozik? ha egy jogi doktor otthon a képzettsége alapján pl. törvényszéki biró volt, vagypedig valami hasonló állást töltött be, a hazájából elüldözve, itt kint csak a gyári munkásságig jutott el a saját és a családja létfenntartásáért vivott harcban, ezzel még nem vesztette el a doktori ciméhez való jogosultságát, amit annakidején szorgalommal, tehetséggel, ^esetleg • szűkös anyagi helyzetében nagy áldozatokkal szerzett meg. És ha tekintetbe vesszük, hogy még az otthoni kommunista hatóságok is elismerik a régi 32
