Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1972-01-01 / 1. szám

--Már nem is fáj annyira--mondtam ilyenkor és vidám boldogsággal öltözködni kezdtem.

S amikor késő délután a csodálatos nap örömeitől fáradtan hazaérkeztem j kezemben különböző ágakat és bogyókat cipeltem.--Na látod—mondta Jolánka kisasszony. —Tudsz te komolyan is viselkedni, mikor nem rendetlenkedsz mindenféle szutykos parasztgyerekkel .... Csak tizszer ird le, hogy* "hazudni és szimulálni bűn is, meg jellemtelenség is . ,

Volt nekünk egy osztálytársunk, Vajda Jóska. Sápadtarcu, köhögés cigánygyerek. A kiserdő szélén lévő cigánytanyán laktak és^apja nyáron vájogot vetett, télen disznóöléseknél segített, egy kis kóstolóért. Vasárnap estéken meg a kocsmában muzsikált.

Jóska aztán annyira beteg lett, hogy a harmadik osztályt már el sem kezdte. Es az egyik ködpárás őszi délutánon kiköltözött a temető sarkába, egy vén platánfa alá.

A sir egyik oldalán a harmadik osztály állt teljes létszámban, a^másik oldalon a rongyosruháju cigányok, és szegény-szagu szomorúságukban valami végtelenül ősi fájdalom volt. Amikor a plébános ur befejezte a búcsúztató beszédet, Jóska apja lehelet-puhán elkezdte játszani: "Lehullott a rezgőnyárfa ezüstszinü levele . . .."

Néztem a barna arcon csörgő könnyeket, néztem a két szerény szekfücsokrot—az egyiket az osztály vette, a másikat biztos a cigányok—s szememet e'lboritóttá a könny.

Ahogy a Szarka gyerekekkel szomorú csendességgel hazafelé ballagtunk a temetésről, megbeszéltük, hogy másnap iskola helyett kimegyünk az erdőbe és csinálunk Jóskának egy szép koszorút.

így is lett. A vörös, barna, sárga levelű gallyakból egy csodálatosan szép koszorút fontunk. A közepébe fehér kis irkalapot is tettünk, amelyre Pista—mert neki volt a legszebb Írása—azt irta:

Kedves Jóska!

Álmodj boldogan az örök feltámadásig. Sok szeretettel:

Osztálytársaid.

Valaki megláthatott bennünket mikor a temetőből jöttünk, mert másnap reggel a földrajzóráról kihivatott az igazgató-tanitó ur, aki Édesapám barátja volt. Kezében mogyorófa vesszőt tartott, amikor beléptem a sötét, bőrszagu szobába.--Mit akarsz—kérdezte--, megverjelek, vagy megmondjam az Édesapádnak, hogy te iskola helyett csavarogsz?

Édesapám szomorú szemeire gondoltam és halkan azt mondtam:

—Tessék megverni ....

—Szégyeld magad—mondta az igazgató ur—, hogy csak veréssel lehet rendre szoktatni. Először tudni akarom, hogy hol jártatok?

Jóskára gondoltam,a temetés végtelenül szomorú szegénységére és szememből elindultak a könnyek. 3 akadozva elmondtam a koszorút . , . meg a levelet ....

A pálca koppanva hullott az asztalra. Az igazgató ur elfordult és hosszú percekig kinézett az ablakon. Aztán furcsán rekedt hangon azt mondta:

— Jól van, édes gyermekeim • . . de máskor azért szóljatok . . ..

A Szarka gyerekek nagyon szegények voltak, mert Édesapjuk korán meghalt. Édesanyjuk napszámba járt a tehetősebb gazdákhoz, este és vasárnap pedig egy szuette, öreg rokkán gyapjút font. Sokat elnézegettem a rokka gyors pörgését, miközben Szarkáné csendesen énekelgetett. Vasárnapi mise után szoktam beszökni hozzájuk, mert ilyenkor