Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1972-04-01 / 4. szám

réből. Mi is ott kezdtük, ahol az amerikai vagy a nyugateurópai fi-* atalság általában; az életcél- és menedék-keresésnél. De mégis volt—és van-~egy óriási előnyünk másokkal szemben; egy pillanatra sem voltunk tömegemberek. Az, amit az amerikai"identity-crisis"-nek nevez, sohasem mutatkozhatott sorainkban; mi nagyon jól tudtuk, kik vagyunk, s nem azonosságunk megállapitására, hanem annak megőrzésére kerestünk gyakorlati lehetőségeket—nagyon sok esetben, egyeni alapon sikeresen is. (Hogy amerikai származású feleségem magyarul neveli kisfiúnkat, úgy, hogy a kölyök nem ért egy kutya szót sem angolul, már mond valamit; de hogy ez mindhármónknak természetes, magától érthetődő dolog, aminek a szeretet és nemasovén fanatizmus az alapja, bizonyitéka az ilyen izolált sikernek.)

Csakhogy azonosságunk megőrzése nem bizonyult lelkileg kielégítőnek. Mit érünk el elvégre azzal,, ha céupán ‘élő- muzeumdarabjai vagyunk egy már letűnt, nemlétező, magyar társadalomnak, ha magyarságunk nem fejlődik az anyaországtól való közvetlen, vagy (a szülői ház révén) közvetett pillanatán túl? És csakhamar rádöbbentünk arra, hogy migaz anyatársadalomból kiszakitottan sokáig (még gyermekeinkben is) magyarnak maradni lehetetlen, magyarul élni lehetséges. így vált aztán a "menedék" egyszersmind "életcéllá"; de ez már viszont magával vonta az egész kérdés vallásossá válását is, hisz a legmagasabb fokon úgy az egyéni, mint a kollektiv életcél nem lehet kevesebb,mint vallásos fogalom.

De, hogy a kiindulóponthoz visszatérjek; korunk nemcsak, hogy alkalmas magyar "vallásalapitásra" (bár ezt a szót elutasítjuk), hanem egyenesen kényszerit arra, hogy igy gondolkozzunk, s hogy ebben az irányban munkálkodjunk. Ami pedig az emberek—magyarok—fogékonyságát illeti; tapasztalatunk az ITT-OTTon keresztül éppen azt mutatja, hogy^nem vagyunk'egyedül, nem is kis számban; mert minden minket elutasító, intoleráns bigot helyébe akadnak öten-hatan olyanok, akik-ha még félénken, vonakodva is—közelednek hozzánk. (Félénkségük érthető; joggal félnek a fanatizmustól, az ostobaságoktól; őket megnyugtatni elsőszámú feladatunk.)

3) "A meglevő vallások," Írja barátunk, "melyeknek alapja a morál és az ebből fakadó fegyelem (hiszem, ami hihetetlen) tért vesztenek és érzik, hogy a TÖMEG és a fiatalság kicsúszik a kezükből." Nem vonja le ebből a következtetést, de mégis világos; ha azoknak nem megy, hogyan mehetne nekünk?

Erre most csak ennyit; elsősorban nem olyan alapokra építünk, melyek a mai ember számára hihetetlenek. Mi is "mai emberek" vagyunk, snagyonis hihető számunkra az, amiről beszélünk. Nem sarlatán egyikünk se, hogy olyasmit hirdessen, amiben kételkedik; nem szerepelni akarunk, sem vezetni, nem azért dolgozunk, hogy kövessen valaki is, hanem mert meggyőződésünk, hogy felismertük a történelmi parancsot, az isteni sugallatot. Részemről a legélesebben elutasítok minden olyan munkát, erőfeszítést és kezdeményezést, mely csak céltudatos de nem öntudatos és őszinte--minden olyan vallásos vagy ideológiai "tervrajzot," melynek az a kizárólagos célja, hogy a magyarságot "megmentse" valamilyen mesterkélt szamársággal. Ha a magyarság ilyen megmentésre szorul, jobb ha eltűnik, méghozzá mielőbb. Engem azok érdekelnek, akik saját megváltásukat magyarságukban, magyarságukon keresztül pedig egy jobb világ énitésében lelik.

Ami az erkölcsöt s az ebből fakadó fegyelmet illeti; ezeket nem kell okvetlen ugyanúgy levezetni a "hiszem, ami hihetetlen"-ből, mint ahogyan azt a "meglevő vallások" legtöbbje teszi. Nem is lehet olyan rendszerben, mely minden dogmától mentes (s a dogma szót itt szándékosan a legrosszabb, negativ,keresztény értelemben alkalmazom.)

7