Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)
1970-01-01 / 3-4. szám
AZ ITT-OTT VEDELMEBEN Kedves Levelezők! Egy éve vagyok Amerikában, de csak most került először kezembe lapotok. Nem vagyok gyakorlott még levélírónak sem, de mégsem csupán a kedves felszólításnak teszek eleget, ha megpróbálok kopogni a társasági ajtón. Talán túlságosan is korai egyetlen szám végigolvasása után vizálni, avagy véleményt mondani, dicsérni meg egyenesen felesleges. Ezt inkább olyanoknak tartogatom, akik még nem találkoztak veletek. Éppen időszerű és talán törvényszerű is volt —ahogy a fejlécből látom—a lap három év előtti első megjelenése. Mint ahogy a legszebb vitorláshajók is a gőzhajó elterjedése után jelentek meg a tengeren. Célotok pedig, ahogy a borítólap belső oldalán olvastam, talán több is, mint szép. Pedig az utóbbi hónapok tapasztalatai után azt hittem, az elemista történelemórákon először tudatosult magyarságunk szánalmasan elkorcsosult, magyarnak vallani magát az embernek unalmas pátosz a honfitársak előtt is és jó, ha eltűrik a magyar összejöveteleken. De nem is ezért ill. elsősorban ezért fogtam tollat. Az általam olvasott május-júniusi számban közölt levélre és a másutt, más formában, mástól hallott félreértésekre és vádakra szeretnék válaszolni. Annak ellenére, hogy mé^ nem tartozom Társaságotokba. Tisztelem az egészséges, segítőkész kritikát, különösen ha egy nagy név fémjelezi. Tisztelem az irót, költőt, egyetemi tanárt, de nem az atyás, vállveregető stilust. Elsősorban az ITT-OTT kiviteli formáját kritizálja. Van némi olvasási gyakorlatom, ennélfogva könyvtárban, folyóiratteremben a szamárfüleset, a kopottabbakat veszem először kézbe. Különösen, ha nagyjából tudom, kik olvasták. Es ha én vághatom fe'1 a lapjait egy kőnyomatosnak, akkor nekem az a legszebb, mert betüszaga van, sajátos szaga—de nem üzleti szaga! Ezt az általam ismert magyar lapok háromnegyed részéről nem merném elmondani. A fennmaradt negyedrészről is csak anynyit, hogy az nem is nekünk Íródott. Valahogy szánalmas kibicnek érzem magam olvasásuk közben. Jó'lnevelten, csendben hallgathatom, ahogy a nagyok egymásközt disputáinak, csak annyira hangosan és annyira közérthetően, hogy valamit én is halljak a pénzemért. A nivós irodalmi lapokat mintha a nagyok egymásnak Írnák. Megjelenik egy cikk, a másik udvariasan megbírálja, a harmadik esetleg megvédi, önmaga védelméből is, mert tudja, legközelebb ő jön sorra. Mértékkel veszekednek is, mert a nyilvánosságnak is kell valamit adni. Persze ez ritka. A könyvismertetést is inkább az apróhirdetésben találjuk meg. Sokszor úgy tűnik, a T. olvasót csak azért veszik be a hallgatóságba,^hogy legyen, aki az egészet anyagilag fedezze. Meg a közönség mégiscsak nagyobb önbizalmat ad az embernek . . • Vitán felül áll, hogy jók, olvasmányosak az irodalmi lapok, mesteri kezekre vallanak. De a mai irodalomkedvelő olvasó már nem haj'landó úgy kezébe venni őket, mint a tudományos folyóiratokat. A szakmai körök által vitt irodalom egyre jobban iparosul és távolodik az emberektől. Akik lassan csak szánalmas szemlélők lesznek, mert még egy kicsit áltat ják önmagukat, hogy talán mégis megértik ők is és nemcsak az a bizonytalan jövőbe vesző nemzedék, aki megérett rá és megérdemli, hogy megértse, majd miután az alkotók bevonultak a Pantheonba (a látszat ez, bár a sorrend hibás). A levelek! Legyen akár önképzőköri vagy olvasószolgálat. Ha valaki nem csupán^időtöltésből kedveli-szeretia magyar szót, feltűnési viszketegségből a nyilvánosságot, még nem biztos, hogy ezáltal exisztenciá'iis vágyai vannak, nem biztos, hogy fel akar ka
