Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)
1970-10-01 / 1-2. szám
Miért van ez igy? Mert az emigráns elidegenedett gyökereitől, saját népe fejlődésétől: Nem érti”, hogy a magyarságot csak akkor lehet megtartani, tovább adni, megerősíteni és fejleszteni, ha az ágakhoz is ér a gyökértől táplálék. Ahogyan a fának^az ágai is kihalnak mikor a gyökerekkel megszűnik az összeköttetés, úgy egy nép is meghal, amint kultúrája gyökereitől elszakad. Emigráns magyarjaink pontosan ilyen kihalt ágak, vagy kihalás felé haladó ágak. Mihelyst távol hajoltak a magyarság gyökereitől 19^5-ben, 1948-ban, 1956-ban vagy 1969-ben, önmagukat a kulturális gyökerektől is elszigetelték. így összezsugorodott körülöttük a magyar világ. Elszakadásuk traumás élményénél nem tudnak tovább lépni. Berögződött náluk a magyarság fogalma egy nagyon szűk keretbe, amit 1945, 1948 vagy 1956 határoz meg. Mi, szétszórtsági magyarok az ilyen leszakadást és elszigetelődést elvetjük. Tudjuk, hogy gyökerek nélkül nincs se jelen se jövő számunkra. De azt is tudjuk, hogy a gyökereket nem traumás politikai élmények, hanem kulturális kincseink.—népi jussunk, örökségünk--a'lkotják. Mi akármilyen messzi hajiunk a magyarság gyökereitől, megtartjuk és tökéletesítjük kapcsolatainkat a magyarsággal kulturális vonatkozásban. Sok idősebb emigráns bajtársunk ezt nem érti meg. Tudják, hogy mi a magyarság fogalmát nem kötjük se földrajzi rcghöz se egy adott társadalmi rendhez. Ez szerintük "gyökértelenség." Pedig épp az ellenkező je az igaz. A "magyar gyökér" egy szellemi — lelki fogalom, nem pedig aDuna-Tisza köze vagy Erdély szép vidéke. Mi a magyarságunk lényegét lelkűnkben, szivünkben (vagy akár bőröndben, magyar lemezekben, könyvekben és folyóiratokban) a világ akármelyik tájára magunkkal tudjuk cipelni. Es itt érünk a kérdés fordulatos pontjához. A szellemi-lelki gyökér állandóan fejlődő valami. Tehát nem csak cigányzene, Lehár, Liszt, Arany, Petőfi, és Vörösmarty, hanem népzene, Kodály, Bartók, Ady, Juhász Gyula, József Attila, Illyés és Radnóti is. Vagyiss a magyarság lelkét nem lehet egy kor vagy egy értékrendszer alapján meghatározni. A szétszórtsági magyar azért életképesebb az emigránsnál, mert ezzel a fejlődéssel próbál lépést tartani. Az összmagyarság ku'lturkincseit próbálja megismerni és megismertetni az egész világgal. Ehhez viszont fontos, hogy tartsa a kapcsolatot—kulturális vonalon—minden fontosabb magyar letelepedési központtal, igy Magyarországgal is. A tudat, hogy van egy egyetemes magyar lelkiközösség, az az, ami a szétszórtsági magyart megkülönbözteti a meddő emigránskodóktól. A szétszórtsági élet sok áldozatot és küzdelmet kiván meg. Nem szül le'lkiismeretet-balzsamozó szólamokat és "nagy kérdésekre" szóló, hangzatos memorandumokat. Helyette megköveteli a mindennapi kitartást, az állandó önképzést és a szüntelen fejlődést. Az utóbbihoz nemcsak magyar intézmények (pl, iskolák) fenntartása, és a magyar társadalom megszilárditása (pl. magyar házasságok) tartoznak, hanem a világon szétszórt testvéreinkkel való kapcsolatfenntartás is. Ez az a konkrétum, amit előfeltételnek tartok a szétszórtsági magyar élethez. így javasolom pl. az ITT-OTT gondolkodó körének, hogy vállaljuk a szisztematikus munkamegosztást a magyar kulturális és társadalmi termékek számontartására. 8
