Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)
1970-01-01 / 3-4. szám
mint diák megnyerte az iskolák nyelvi versenyét. Benne a legjobb kézben van a magyar nyelv ügye az Akadémián. Bizony mondom, aki beléje rúg', nem "kádárokba" talál, hanem a magyarságot bántja. Jó volna, ha az emigráció számos nagyságában LŐrincze magyar öntudatának és magyarság-szeretetének csak egy töredéke megvolna! Az a provinciális naivság, ahogy az emigráns sajtó egy része Lőrinczébe beleköt, meghökkentő. Ennyire primitiv szellemiséggel akarják egyes újságjaink a magyar közvéleményt tájékoztatni? Nem csoda, ha a külföldi magyar értelmiség egyre jobban elszigetelődik, visszavonul és kikapcsolódik minden emigráns szervezetből. S ez különösen érvényes a fiatal értelmiségre, egyetemistáinkra. Hiába kinlódunk fiataljaink felnevelésével, magyarnak megtartásával, ilyen körülmények között. Mihelyt felcseperednek s kinyilik a csipájuk, rögtön meglátják a külföldi magyar élet sivár nivótlanságát, a giccs és a középszer tomboló uralmát, a kritika teljes hiányát, a botcsinálta nyelvészek tobzódását. Nemzeti ünnepélyeinket kétségbeejtő üresség jellemzi, egyházaink kulturális élete bingózásba és zabálásba fullad, lapjainkban "politika" ürügye alatt személyi torzsalkodás dáridója folyik, egyre szegényebb, egyre silányabb magyar nyelven. Sorvad, kinlódik, haldoklik a külföldi magyar kultúra. Pedig kultúra nélkül nincs folytatása a magyar életnek, elpusztulunk. Ezért kell a kritikát minden erővel biztatnunk, elősegítenünk. Mint erdélyi magyar, sejtjeimben hordozom a két pogánnyal való küzdés történelmi örökségét. Vinni az adót a török portának s a szultánt "mi legkegyelmesebb urunknak" nevezni, de a császárral is egyezkedni. Közben azonban összehordani Göttinga és Utrecht minden szellemi kincsét a kicsi hazában és szüntelenül azon imádkozni, hogy hátha megeszi egymást a kettő, vagy mindakettőt egy harmadik. Ötéves voltam, amikor az egyik magyar-üldözési hullám hevében bezáratták a felekezeti iskolákat Erdélyben. Én ennek a ténynek köszönhetem, hogy iskolai kor előtt tanultam meg a magyar betűvetést. A falunkban a katolikus kántor vezetése alatt egyszeriben alakult egy műkedvelő társulat s ennek az ürügye alatt tanítottak minket. A szülők elküldték 4--5 éves gyermekeiket, hogy mire bekerülnek az állami iskolába a regáti román tanitók keze alá, már jól Írjanak, olvassanak magyarul. Búsultunk is eleget kicsi székely gyermekek; elmaradt sok szép játék. (De talán mivel ilyen különleges áldozattal ragadt hozzánk a magyar nyelv, különleges szeretettel is ragaszkodunk hozzá.) A szini előadásokat aztán mindig a román himnusszal nyitották meg, hogy a jegyzőnek legyen mit jelentenie a szultán újkori vámszedőinek. Rossz magyarok voltunk, mert a román himnuszt énekeltük? Vagy az volt a lényeg, __hogy megtanultunk magyarul Írni és olvasni? Rossz magyar LŐrincze, mert leadja a dézsmát a császár örökösének? Vagy az a lényeg, hogy a magyarságot menti otthon is, külföldön is? Akiben csak némi magyar öntudat van, nem habozhat a válasszal. Minden olyan törekvés, mely elszigeteli a külföldi és otthoni magyarságot egymástól, további szögeket ver az árva magyar haza bebádogozott ablakaiba. A politika nem jelszavak kongatását jelenti, hanem egy nemzet jövendőjének okos tervezését. Milyen magyar nyelvre tanítsanak külföldi tankönyveink? Nyujorki magyarra? Buenoszájreszi magyarra? Müncheni magyarra? Vagy magyarra? 15
