Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)
1971-09-01 / 11. szám
Bukucs Imrei SZÖKÉS. . . Éjszaka van még amikor Budáról nekivágunk a Keleti felé, A tiszta holdvilág hideget hozott ránk s a szájunktól elvált pára habozva táncol előttünk, majd egy pillanat alatt megfagyva lezuhan, eltűnik a levegőből. Az éj fekete karjában ringatja már újszülöttjét, a hajnalt. Csöndesen megyünk, libasorban, kerülgetve a szétlőtt házakat, kiégett trolikat. Roncs, roncs mindenhol, itt-ott dögök,^hullák a romokban. A holtak nem zavarnak, nem ébresztenek semmi érzést már bennünk, sem sajnálatot, sem fájdalmat, sem bosszúvágyat? egy hónapi keserves harc után otthonosan járunk közöttük. Ott fekszenek százával, megtépve-marcangolva, megdermedve, kitárt karokkal vagy összegörnyedve, ahol a vég^találta őket, a lelket-kitépő robbanás, golyó. Barátaink és ellenségeink hevernek itt, megbékülve egymással örökre, s velük nyugszik a mi lelkünk egy-egy foszlánya is, mert mi is részhalált haltunk, az érzéseinket elvitték magukkal. Tábortüzek égnek a Keleti előtt a téren? orosz katonák melegitgetik vacogva didergő vérüket. A pályaudvar várócsarnoka tömve van. Sanyi hozzánk, gyermekekhez illő naivsággal kér hat jegyet "Nyugatra" az idősebb, kopaszodó tisztviselőtől. Szemrebbenés nélkül nyújtja át a jegyeket. Az emberi folyóvizek áradata itt csapott össze, a Keleti nyugatra induló vonaljainál. Mint a patkányok, úgy furjuk be magunkat egy zsúfolt kocsiba. Dohányfüstbe, pelenkaszagba, kolbász, bor és hideg verejték illatába pólyáivá várunk, félve, az indulásra. 1956 november 20. van, szürke, hideg reggel. Végre elindulunk, nyikorogva, döcögve. Gurul a vonat, zokognék a kerekek. Bőröndzárak pattognak, bor csobog az öblös demizsonból. Lassan e'lszunditok. Egyszercsak állunk. Katonák®. Zsivajgás, tolakodás ... Elhagyott bőröndök, batyuk. Fegyverdörrenés. Ki, ki, a sineken túlra, ki a mezőre! Két nap, két éjjel bukdácsolunk, éhesen, szomjasan, félig megfagyva a sivár földeken. Jégkemény cukorrépa- és krumplidarabokat melengetünk a keblünkben, ezeken osztozkodunk. Tovább, tovább. A csecsemőt felváltva cipeljük egy nagy bőröndben, hogy a hidegtől óvjuk. Egy mező közepén elhagyatott, gallyakból forrt, nyári kunyhóra találunk. Pihenés. A kicsi friss pelenkát kap, két nap óta az elsőt. Testünk elfárad, lelkünk megtörik. Megadnánk már magunkat, de nincs kinek. Amikor harmadnap déltájban megpillantunk egy házat, habozás nélkül bemegyünk. Az öreg gazda mitsem kérdez. Meleg borral kinál, majd tudtunkra adja, hogy a határ már alig két kilométerre van csupán. Pihenjünk le, mondja, majd este elvezet. Ismét remény sugárzik az arcokon. Estefa határnál^átadtuk megmaradt forintjainkat az öreg "szabadságcsempésznek," s 5 Isten áldását adva ránk, visszafordult a hazája felé. Utána néztem, amint kissé bizonytalan léptekkel távozott. A halvány holdfényben meglobbant a zsebkendője. Portland 18
