Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)

1971-03-01 / 5-6. szám

vitte katonának, reggel ötkor ment át a falun, és ott akartam lenni, Mire kiértem az állomásra, már sok gyerek várakozott a hajnali szürkületben. S egyre jöttek, fiuk, lányok, vegyesen.^ Néha^egykét felnőtt is. Még elég hűvös volt és az ünneplő-ruhás kislányok dideregve szorították magukhoz apró csokraikat.

Nemsokára feltűnt a Segéd ur is. Egyedül jött és kopott kis fekete táskát hozott kezében. Amikor odaért hozzánk, szemében gyűlni kezdtek a könnyek.

—Hát kijöttetek, édes gyerekeim . . . okosan tettétek . . .

Aztán csak ölelgetett bennünket egész a vonat indulásáid. Mikor az ablakban állva utoljára búcsút intett nekünk, a keskeny arcon peregtek a könnyek, de barna szemei szeretettel mosolyogtak le ránk.

^Álltunk az ébredő reggelben, integettünk a Segéd ur után és nem szégyeltük patakzó könnyeinket.

Akkor lassan hazafelé indultam, Balogh Péter ment előttem édesapjával. Az öreg Balogh fogta Péter kezét és szomorúan dörmögő hangon azt mondta;

—Mikor felnősz, Pétör, szerötném ha fele ilyen dörék embör lönne belüled . . .

Eles vonatfütty rázott fel gondolataimból.

—Te Baji, kérdeztem. Emlékszel még a Segéd urra? Mi történhetett vele?

—Haza gyütt, hála Isten. Ma ő az igazgató-tanitó otthun . . . Igaz, az egyik karja ott maradt valahol a csatában, de még igy is különb embör, mint a legtöbb kétkezü . . .

Novák Laji vonata befutott és utoljára megöleltük egymást.

—Tiszteltetem a Segéd urat—mondtam bajinak. El ne feledd átadni .. .

Aztán csak álltam az esőben és integettem a vonat után, ami Lajit és valami emlékező, különös boldogságot vitt magával.

Behunytam a szemem és hálás szivvel arra gondoltam, hogy a magyarok Istene vigyázott a Segéd urra. Mert amig Segéd urak tanitják a magyar kisgyerekeket, addig nagy baj igazán nem lehet . . .

MÁRCIUSI FO IÁSZ

Szenvedések tüzében születtél, szabadság a neved

Történelmünk egére vérrel Írtad fel e szent nevet

Bölcsődet a mi szenvedő nemzetünk állja körül

Szemünkben a fájdalom s öröm könnye ül

Tárd ki felénk karodat, szabadság

öleld magadhoz nemzetünk, te drágaság

Terád vártunk étien, szomjan epedve

Rád vártunk életünk nagy szerelme

Te vagy a jelenünk, a múltúnk s majd jövőnk

Halálunk után mi mind hozzád jövünk.

Szabadság, szeresd a te népedet

Ki érted oly sokat küzdött, vérzett, s szenvedett

S ha voltak órák mikor hitünk benned megingott

Ne vesd azt szemünkre, hiszen te azt tudod

Hogy ezer felől tört ránk az ellenség

Pusztitva mindent ami szent és fenség

S mi egyedül védtük azt a szent nevet

Mely üstökös gyanánt világitá meg a márciusi eget.

(Pályázatra)

30

Mogyoróssy László Csikágó, 1971 II 5