Irodalmi Szemle, 2002
2002/3 - Duba Gyula: Az emlékezés költészete (esszé)
Duba Gyula Az emlékezés költészete (Ozsvald Árpád lírai életképe) Ozsvald Árpád lírája közeli számomra, rokonnak érzem. Úgy vélem, értem verseit. Mintha az én életemet is írná. Gyerekkoromban engem is azok a mesék éltettek, amelyek őt, és a legkisebb legény — vagy legkisebb királyfi — sorsa engem is lenyűgözött. Fél évszázada olvasom verseit. Közben mindig éreztem, bár talán csak mostanában döbbentem rá, hogy a versek mögött, Ozsvald lírája mélyén valami titok rejlik. Verseiben olyan értelem is lappang, amit nem tudok pontosan megfogalmazni, csak sejtem és érzem. Korábban azonban a rejtélyt nem próbáltam megfejteni, mert a versek kielégítettek. Mára rájöttem a titok nyitjára: a költői emlékezés módjában gyökerezik! Nemzedékünk amúgy is emlékező nemzedék! Már indulása idején az volt, a közelmúltat írtuk, történelmi élményeinket idéztük meg az emlékezés szintjén, tények és beszámolók értelmében, híradásként önmagunkról, a rögzítés szándékával. Ozsvald emlékezése azonban már akkor is más volt, több a múlt megidézésétől és sorsbeszámolótól. De nem is csupán esztétikai érték, hanem valami olyan emberi minőség, amit nem könnyű szavakba önteni. Nehéz fogalmakkal érzékeltetni. Nem anyagi természetű s talán nem is valóságos, mert metafizikai képződmény. A lélek dolga, mint sok minden, amiről tudjuk, hogy van, de nem sejtjük, mi módon létezik. Amikor erről beszélünk, úgy érzem, a költészet lényegét érintjük. Ozsvald életútjának vizsgálata alkalmas, hogy ezzel a lényeggel találkozzunk. Közben érzékletesen elénk tárul, hogyan született háború után tájainkon a magyar költészet! Mondjuk, hogy a semmiből született, mondják, hogy az nem lehet! A semmiből születés állítása nem azért kérdéses, mintha nem lenne igaz, hanem mert ez olyan sajátos igazság, amelyet nehezen ért, aki nem élte meg személyesen! Aki megélte, annak természetes! Az idő mélye oly messze már, több mint fél évszázad rétegződik felette, közben születik, felivel és összeomlik egy társadalom. Nemzedékünk hihetetlen élménye, alighanem szinte egyedülálló a történelemben. Az Új Szó 1948. december 15-én indul. Sokáig nincs benne hazai vers. A költészet, ha lenne, vidéken rejtőzik, nem mutatja magát. Ma már tudjuk, hogy vannak nyomai, szegényesek és árvák, esetlegesek. Szeberényi Zoltán Irodalomtörténete tudósít, hogy az első hazai vers negyvenkilenc tavaszán jelenik meg Kovács Istvántól, majd húsvétra Gály Olgától, augusztus 13-án pedig Gyurcsó István jelentkezik. Szeptember 4-én Dénes György ifjú Dusik Dániel néven. Majd 1951 áprilisában Bábi Tibor, júliusában pedig Ozsvald Árpád, A magvető című versével. A rövid áttekintés nemcsak a tényeket tükrözi, hanem arra is utal:
