Irodalmi Szemle, 2000
2000/11-12 - Fónod Zoltán: „...történelmünk kínálja az abszurditásokat” (Beszélgetés Grendel Lajossal)
„...történelmünk kínálja az abszurditásokat” „etikai gesztus" izgatott, hanem az „érzések, gondolatok hitelessége”. Voltak példaképeid, mestereid, követendő „modell’? — Valóban, alkatilag idegenkedem a vallomásos prózától, nem írok verseket, nem vezetek naplót. Valahogy úgy érzem ma is, mint harminc évvel ezelőtt, hogy vannak dolgok, amelyek a magánszférába tartoznak. Élménynek, kiindulópontnak megfelelnek ugyan, de ezeket az élményeket „objektiválni” kell, bele kell oltani vagy kódolni kitalált szereplőkbe, fiktív helyzetekbe stb. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden, ami vallomásos vagy lírai próza, az csapnivaló. Hiszen imádom Krúdy vagy Mándy Iván prózáját is. Mégis, ami a magyar irodalom hagyományait illeti, a 70-es években a mesteremet Mészöly Miklósban találtam meg. Az ő szikárabb, tényközlő, másfelől nemegyszer erőteljesen metaforizált prózája volt az, ami szinte elbűvölt. Nem mindegy, hogy egy, a pályáját kezdő író mikorra ismeri meg a maga igazi írói habitusát és alkatát. Nálam ez a folyamat lassú volt, és évekig elhúzódott. * Az Éleslövészet azt a benyomást kelti, hogy nem alkalmi élmény szülte a történetet, hanem a határozott szándék, hogy később (a Galeri és az Áttételek révén) egyfajta történelmi „tablóvá” kerekedjen. — Tényleg nem alkalmi élmény, azt azonban az Éleslövészet írása közben nem sejtettem, hogy trilógiává bővül, ami csupán egyetlen antiregénynek készült. Bizonyára Te is ismered azt a feszengető, kínos érzést, hogy valamit kifelejtettél a könyvedből, valamit még nem mondtál el, valami fontos hiányzik a könyvből. Ezt a kellemetlen érzést elűzendő, az Éleslövészetet követően zsinórban írtam még két regényt. Szerencsétlenségünkre (vagy a magyar író szerencséjére) 20. századi történelmünk tálcán kínálja az abszurditásokat. De ha eltekintünk néhány hosszabb, békésebb periódustól, a régebbi történelmünk is. S ez önkéntelenül is rejtettebb vagy nyíltabb analógiákat sugall, amelyeknek a megírásához még csak nem is kell valamiféle képes beszéd vagy körmönfont szimbolika. * Kisregényeid alapján egyesek posztmodern íróként emlegettek. Kortársaid közül Nádas Péter (Egy családregény vége, 1977), illetve Esterházy Péter munkássága (Termelési-regény, 1979) hogyan hatott rád? Egyáltalán: posztmodern írónak tartod magad? — Hát ez fogas kérdés! Engem inkább kineveztek posztmodern írónak, főként az Éleslövészet alapján. Amikor az Éleslövészetet írtam, meg sem fordult a fejemben, hogy én most egy posztmodern regényt írok — ha már, akkor inkább avantgárdot. Ugyanis úgy próbáltam meg szétszerelni egy lehetséges, hagyományosan realista regényt, hogy abból egy középponti történetnek legföljebb az írmagja maradjon, viszont a részletek, a főbb motívumok, az „alkatrészek” markánsabb és élesebb megvilágítást kapjanak, s kombinációjukból az olvasó mégiscsak összeállíthasson egy történetet. Későbbi könyveimen többen is számon kérték az Éleslövészet alkotói módszerét vagy technikáját. Én azonban úgy vélem, az ilyesmit csak egyszer érdemes elkövetni, s nem jó, ha az író önmaga epigonjává válik. Egyébként is: túl sok nálunk a ködösítés a posztmodern fogalma körül! Én Nádas Pétert nagy írónak tartom, de nem
