Irodalmi Szemle, 1986
1986/6 - FIGYELŐ - Szigeti László: A gyötrődő szobrász (Lipcsev Györgyről)
A GYÖTRŐDŐ SZOBRÁSZ Lipcsey György művészetéről Szigeti László A világot faggatva él a Csallóköz szivében egy fiatalember, aki eljegyezte magát az emberiség teherkönnyítő játékával, a művészettel. Lehetett volna bádogos, asztalos, kovács, mindenhol becsülettel helytállt volna, ahol edzett, szívós, szűkszavú ember szükségeltetik. De a hegyétei (Kútniky) Lipcsey György a szobrászatot választotta. A miértre a szobrai adják meg a választ: ez az ember nem lehetett más, csak vésővel, baltával és ütleggel álmodó, anyaggal tusakodó gondolkodó. Nyilván szólította őt az anyag, s ő csak eleget tett a hívásnak. A kezdet kezdetén, elröppent kamszko- rában fába dolgozott, amelynek mindmáig hűségese maradt. Ősi erejű képződményként szólaltatta meg általa a Répaszeletelést (1979), a Jégverést ^19751, az Aláz- kodást (1979), a Szomjúságot (1974), tehát megannyi érzést, cselekvést, mozgást. Egyetlen szavunkkal: érzelmeket — konokul bízva abban, hogy amíg gondolataink kifejezésének eszköze a nyelv, addig érzelmeink kibontására és rögzítésére a művészet szolgál. E lelket épnek megőrző, erősítő esztétikai tétel szilajosítását eleinte az is támogatta, hogy szobrainak elnevezésekor természetszerűleg jutott előtérbe az ige; akár környezetidéző hőseiben a dologtevés. A küszködő akarat ekkor már nagyon sok szobrán a kezek által válik jelképpé. Kiváltképp a hetvenes évek derekán megnövekedő parasztkezek révén, amelyek a munka mindnyájunk által ismert megfogalmazását sugallják: célirányos emberi cselekedet. A cél ez esetben nemcsak a reményvesztett megmaradás, nemcsak az előítélet kielégítése, hogy ahol a pénz, ott a boldogság, hanem az emberi boldogulásnak és boldogságnak az az értelmezése, amely nem a lustálkodást, a henyélést, hanem a munkát szabja meg nélkülözhetetlen feltételként. Lipcsey szobrainak kezei sohasem passzívak, legfeljebb dologtalanok. Matatnak, szorítanak, embert, állatot eleinek, kalapot emelnek, ásót, kapát, villanyelet markolnak, gyeplőt húznak, ökölbe rándulnak, egymásba csúsznak, magyarán: érintkeznek, s újra csak érintenek, s mint Tőzsér Árpád Csallóköz című versében az egérlyukak, mélyen belelógnak a földbe sziszegve keresik az örök teret. Ettől nehezek, ettől a leföldeléstől súlyosak, s némelyikük keze, például a Paraszt Don Quijotéé (1980), a Bálványimádóé (1981), az Alázkodóké, a Halottvivőé (1982) vagy az ugróköteles Hoppp! (1983) című szobráé már-már a botrány határát súrolja. mint egy országos felelőtlenségből elharapódzó tűzvész, népre zúduló árvíz. Némelyik szobrán nemcsak a csorba körmök, a
