Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Dobos László: Sodrásban III. (regényrészlet)
Elvtársak, hát nem hallják? Ezer virágot ültettem egymagam, nem értik? Itt van,, maguknak hoztam, vegyék úgy, kérem. Mert ez nem lehet igaz, ez egy gonosz álom . ., — Ezt olvassa! — Nem írom alá! — Fegyelmezetlenek, jogot formálnak olyan dolgokhoz is, amit senkinek sem szabad,, az új értelmiség, maguk... új ember — sorolja az álmos kihallgató tiszt. — Enyém is ez az ország, semmiségért miért akarnak büntetést erőszakolni rám... Miért? Még egyszer írják a jegyzőkönyvet: megnő a részletek jelentősége, eljárást indítunk, feljelentést teszünk és közöljük a munkahelyével... A váróban már földre terült az éjszaka, és viszi, rántja magához az ítéletre sorakozókat: rendőrségi nagyszoba csendje, az élet furcsa pillanata. Akik még maradtak, szeretnék elhallgatni az előző órák történését, izzadt kezükkel letörölni magukat az éjszaka homlokáról: hajnalra teherré nehezedik mindez, amitől jó lenne szabadulni. A pirkadat már elindult, vele mennek ők is, sietnek is kicsit, minél messzebb a helytől, így érnek el az éjszaka széléhez. A bőrönd most kikötött ladik köztük, ebbe lépnek bizonytalanul, ring alattuk, imbolyog, akár a hajnal erőtlen fényei. — Most hová? — kérdi az asszony. — Lépjünk ki, felmelegszünk egy kicsit... Tanácstalan a férfi, nincs semmi gondolata. Elöl megy hosszú, sietős léptekkel, nem mondja, de ösztönösen menekül; kikerülni ebből a kellemetlen körből, másutt lenni valahol. Ahogy elhagyták a rendőrség épületét, a sértettség érzése szorította a torkát, most bizonytalanságot érez, megalázták. Az asszonyt jó lenne bevezetni egy olyan utcába, ahol nem jár senki, ahol rejtőzhetnének szégyenükkel. — Szép reggel, ugye, szép — mondja erőltetett mosollyal. — Nem fázol? A város még csendes, most nyílik a szeme, a tejesboltok előtt hangosan verődnek a kannák és az üvegek, a főtérre álmos csengetéssel fordul az egyes villamos, a Duna- híd felé porral és monoton zajjal vonulnak az utcaseprők ... Ilyennek álmodtam a városi kora reggelt, gondolja az asszony, majdnem ilyennek. Csak most nem harangoznak, és nem szól az orgona ... — A bőrönd a hibás, elárul bennünket, a vak is láthatja, hogy csavargunk. A munkakerülők csellengenek így. — Nevessünk — motyogja a férfi —, nevesük ki magunkat, ezt a bolond éjszakát... Táncoljunk, szabadok vagyunk. Megmarkoltak, és elengedtek, ez volt, nem? Nevessünk ... — Éhes vagyok és álmos is. Tanácstalanság is ez a hajnal, semmi sem változott, mégis más értelmet kaptak a dolgok. Az asszony valami jóságot érez a férfi iránt: indulatos, hirtelen hévül, nem hagyja magát leteperni, van igazságérzete! Nem lehet megrémíteni... Tulajdonképpen neki van igaza, egy szál virágért nem szabad ezt tenni az emberrel... Első ilyen közös élményük, megütköztek. Talán nevetséges így mondani: ütközet. Nem is az. Csak valami hasonló. A sok szép érzésre ráhullott egy kő, elroppant egy zavartalannak hitt pillanat. S most itt van a reggel. — Most hová? — kérdi az asszony. — Nincs gondolatom, nem tudom. A Duna partján ülnek — tanácstalanok menekülőhelye — nézik a víz hangtalan hömpölygését, nyugtató látvány, ám a reggel hűvössége ezt is megzavarja. Hallgatnak, álmos képzeletük helyettesíti a beszédet. — Nekünk lesz egy képzelt életünk is, nem gondolod? — mondja merengve a feleség. — Amit csak szeretnénk, ami után vágyódunk, folyton lesz bennünk valami nincs. Almosán billeg a férfi feje, legszívesebben végigdőlne a pádon, gondolkodik, érzi, most biztatót kellene mondani, egy szó, ami kicsit közelebb hozná a reggelt. Vízfolyás ellenében hajó úszik, hosszan kürtöl a híd előtt, lassan ereszti le kéményét. Irigykedve nézik: mélyen merül, hullámárkot hagy maga mögött, jól hallani a lapátok egyenletes csapkodását. — Bolgárok — mondja csendesen az asszony. — Testvériség — olvassák a cirillbetűs feliratot. Integetnek a második uszály kormányosának, nem viszonozza.
