Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Zalabai Zsigmond: A metafora mélystruktúrája (tanulmány)

csak egy jelentéssel van dolgunk.21 A metaforában A és B fogalom — írja W. B. Stanford —, lévén messze egymástól, megtartja önállóságát, ugyanakkor egy „x” jelentés egybefűzi őket. Metaforája a metaforáról: „két tárgylencsés optikai eszköz”, amely a közös tulajdonságokat mutatja.25

Az elmélet legalaposabb kidolgozása Max Black nevéhez fűződik. Black elhatárolja magát a „szubsztitúció-elmélettől” (amely szerint M metaforikus jelentés pusztán helyettesítője egy L szó szerinti jelentésnek) s az „átvitel-elmélettől” is (amellyel meg csak a szótározódott jelentésváltozások magyarázhatók). A metafora szó szsrinti értelmében álló szavalt keretnek, szerkezetnek (frame), a „képi” jelentést fókusznak (focus) nevezi.26 A keret (vagyis a kontextus) jelentésbővülést idéz elő a központi, a kitüntetett magban, a fókuszban. A szemantikai gazdagodást eredményező interakció az „asszociált közhelyek rendszeré”-bői (system of associated commonplaces) és az „állandósult hiedelmek készleté”-ből (set of standard biliefs) választja ki és rendezi el a viszonyítottat és viszonyítót egyaránt jellemző közös vonatkozásokat, a különböizőeket ugyanakkor elnyomja, kiszűri. A metafora tehát nem egyszerűen közli a hasonlóság tényét, hanem alkotja, teremti a hasonlóságot, az „analogon”-t.27

Black végeredményben közel áll az analógia-elmélethez. Az újkritikusokhoz viszonyítva nagy érdeme, hogy nyomatékosan hangsúlyozza a metaforaértelmezés nyelvijelentéstani kötöttségét. A többértelműség konnotációkból fakadó tényét elismeri ugyan, de nem abszolutizálja; a képzeletet nem tartja kötetlennek, teljesen szabadnak. Az interakcióról vallott fölfogása rokonító a noseki „jelentéskondenzáció”-val; a két fogalmat akár egymás szinonimájának is felfoghatjuk. A metafora szemantikai kölcsön- viszonyáról vallott felfogásunkat ilyenformán szemléltethetjük:

ahol is A és B halmaz úgy őrzi a maga viszonylagos ön- és különállóságát, hogy bizonyos jelentésjegyeik egy közös határsávban találkoznak egymással.

Rokon az ismertetett véleményekkel Philip Wheelwright elmélete is. Öt — annak alapján, hogy „a legjobb metaforák szemantikai enengiafeszültségre törekszenek két egymást kiegészítő elem, a hasonlat és a többértelműség egybeolvasztásával”28 — szokás az ún. „feszültség-elmélet” követői közé is sorolni. Nézeteit azonban éppen a „tenzionalisták”: Martin Foss, Allan Tate, a költői beszéd „ironikus” jellegét valló Cleanth Brooks, a metafora „paradox” (önellentmondó, tehát: semmit sem mondó) természetét hangsúlyozó K. C. Ransom ellenében alakította ki. Wheelwright szerint a metafora a „szemantikai transzformásció” következtében olyan „mélynyelv” (depth-langua- ge), amely szemben áll a pusztán logikai közléssel, a „gyorsnyelvvel” (steno-langua- ge).29 A szemantikai transzformáció részint kifelé, részint meg befelé ható erők, asszociációk eredménye. Ezeket az Arisztotelésztől átvett epifora és diafora műszavakkal jelöli (görög: ’hozzá + mozgás’, illetőleg ’át + mozgás’). Az epifora kifelé hat: új jelentéseket von magához. A diafora befelé irányul: nem bővíti, hanem szűkíti a kontextust, el- és átrendezi a sugalmazott jelentéseket, kombinál és szintetizál, ezért „eltérő tulajdonságok ábrázolása egy újonnan alkotott elrendezésben”.30 Hogy milyenben, arra nézve