Irodalmi Szemle, 1979
1979/5
VICTOR VASARELY A műalkotás akkor válik teljessé, ha behatol a társadalmi rétegekbe és közkinccsé válik. Vasarely Victor Vasarely — Vásárhelyi Győző — 1908-ban született Pécsett. Az a szivárványszerűen szép és nagy ív, amely szülőföldjéről kelőn hatalmas koszorújával befogta szinte egész glóbuszunkat, mára, nyugodtan mondhatjuk, újra visszaívelődött egészen a szülőföldig. Vasarely hatalmas életművének ma már tisztán ragyogó lényege tulajdonképpen nem más és nem kevesebb, mint a kozmikus látomások megszelídítése és humanizálása, s amely mára már mérnöki tisztasággal csillog: közkinccsé lett. A művész „álma” tehát megvalósult: megnyílt a lehetőség, hogy a képzőművészet életkörnyezetünk mindennapi lényegi összetevőjévé váljon. Igaz, nem mindennapi áldozatok árán! És az is igaz, hogy mindmáig nem a kívánatos mértékben, ö azt álmodta: életünket, világunkat — lakásokat, utcákat, gyárakat, tereket —, mindent a szépség levegője hasson át, hogy az univerzális művészet mindenkié legyen, méghozzá úgy, hogy az kifejezze a személyiséget is, az etnikai különlegességeket is. Vasarely demokratikus művészetet kívánt világunknak: megszüntetni a művészet arisztokratikus és kispolgári jellegét. Megteremtve a modern élet esz- tézisét mindenkit részesíteni akart a szépségben. Méghozzá úgy, hogy ez a létrehozott szépség ne keltsen hiányérzetet senkiben, s szolgálja az ember legérzékletesebb örömeit is. Ezért teremti meg a planetáris folklórt, vagyis egyrészt a világmindenség alapvető konstruktív formáinak és az univerzális nyelv elemeit tartalmazó ősi folklórnak a szintézisét, másrészt a művészet és a technika szintézisét. Egységet, zavartalan, lelket-szemet megnyugtató és óvó arculatot kívánt és kíván mai és főleg eljövendő korunknak, s hiszi, hogy munkássága eredményeinek, maximálisan széles körű alkalmazásával egység teremthető az ember civilizált és természeti környezete között. És joggal hiszi, mert már eddig is sokat és sokan merítettek az ő kinematizmusából — a világvárosok, New York, Párizs, Leningrád terei, utcái erről tanúskodnak. És erről kellene tanúskodnia a jövőnek is, elsősorban a szocialista társadalmaknak, hiszen azok tudományoshumánus közösségi szervezete egyenesen igényli, hogy szélsőséges kontrasztokkal teli vizuális és szellemi világunkban megteremtsük a Vasarely álmodta harmó- nikus, nyugodt belső fényt sugárzó életkörnyezetet. Annál is inkább, mert hiszen „Matisse és Mondrian, Léger és Le Corbusier is erről álmodott már — mondja a neves szakember, Gaston Diehl —, de kezdeményezésük idején sok minden utópisztikusnak tűnt, és aligha lehetett vállalkozni a gyakorlati megvalósításra. A nap mint nap után születő új anyagok birtokában ma már megnyílt erre a lehetőség". Kulcsár Ferenc
