Irodalmi Szemle, 1977
1977/10 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Gál Sándor: Önmagunkról, irodalomról, vadászatról (Beszélgetés Gyimesi Györggyel)
GÁL SÁNDOR Gyimesi Györgyöt a hetvenes évek elején ismertem meg. Hallottam, hogy Királyhelme- cen él egy orvos, aki már lőtt néhány medvét... E tény önmagában hihetetlennek tűnt előttem, természetellenesnek. Hogy miért? Mi a Duna mentén apámmal nyálra, fácánra, vadlúdra, vadkacsára vadásztunk. Ritkábban őzre. De már a szarvas vadászata is amolyan álombéli, úri szórakozásnak tűnt. A medvét pedig nem is tarotttuk vadászható vadnak. Nálunk a medve csak a mesékben szerepelt, holmi jóságos mackóként. Érthető hát, hogy sehogy sem fért a fejembe ez a királyhelmeci medvevadász orvos. Egyszer aztán elhatároztam, hogy meglátogatom, s vallatóra fogom. Tolvaj Bertalant kértem meg, hogy hozzon össze bennünket. Az akkori — első találkozásunkból — egy riport született, amely annakidején a Hétben meg is jelent. Abban az időben, amikor a szóban forgó riport Íródott, Gyimesi Györgynek már készen állott első könyvének a kézirata, amely később „Az Ördöngőstől a Hortobágyig" címen jelent meg. A könyv megjelenését — érthetően — nagy izgalommal vártam, hiszen a csehszlovákiai magyar irodalomnak ez az ága alig termett valami említésre méltót. S Gyimesi György bemutatkozása esemény lett: a semmiből hirtelen olyan tollforgató állt elénk, aki szinte mindent tud, s aki olyan élménybőséggel bír, hogy amit belőle elmond, már-már pazarlásnak tűnik. Erről az első könyvéről írt recenziómban tehát jóleső érzéssel nyugtázhattam a következőket: Gyimesi György vadászkönyvével irodalmunk térképén egy fehér folt megszinesedett, oda illeszkedett a többi műfaj mellé szép ragyogással, csendes tűzzel, tiszta beszéddel. A vallomások melegét hozta, a természet kiapadhatatlan forrásvidékéről származik, ahol a halál és az újjászületés együtt és egyszerre van jelen.” Később a sors különös játéka folytán éppen Királyhelmecen kerültem kórházba; több, mint másfél hónapig feküdtem ott. Gyimesi György akkor írja az afrikai vadászélményeit. Nekem — gyomorfekélyre kezeltek — napi tízegynéhány órás alvást is „kiszabtak”, s atropin-injekciókat böködtek belém. Ennek az volt a következménye, hogy alig láttam. Olvasásról pedig szó sem lehetett. A „Meru lankáinknak az első legépelt oldalait mégis ott és akkor olvastam el. Szinte soronként. Gyimesi doktor — ha jutott rá ideje — éjszakánként gépelgette a már meglevő, kézzel írott fejezeteket. S amit éjszaka legépelt, reggel elhozta, hogy olvassam, ha tudom. Az alig százötven oldalnyi szöveget — a könyv kétharmadát — hat hét alatt „fogyasztottam” el. A többi később készült. A „Meru lankáin” sikerkönyv lett. Hasonlóan a „Kaukászus ormain” is. A legutolsó, a napokban megjelent „Emlékezetes vadászatok” pedig a legjobb úton van, hogy felsorakozzon az előbbiek mellé. A vadászsikerek, s az írói sikerek nem születnek önmaguktól. Ha Gyimesi György vadászsikereit, s írói sikereit röviden kéne összefoglalnom, akkor azt mondanám: a szorgalom, a tudás és az akarat diadalai, győzelmei. Most azonban ennek az ellenkezője miatt kerestem fel Gyimesi Györgyöt; történetesen azért, hogy egy kicsit bővebben beszéljen az előzményekről, mindarról, ami emberiírói múltjával, jelenével összefügg. — Legelőbb ezért arra kérlek, beszélj a gyermekkorodról, a szűkebb családodról, arról a világról, amelybe beleszülettél. — Királyhelmecen születtem. Anyám szelíd lelkű, gondos háziasszony volt egész életében, az ma is. Apám kisfizetésű községi hivatalnok volt. Nagyon szeretett olvasni. Ezt Beszélgetés Gyimesi Györggyel Önmagunkról, irodalomról, vadászatról
