Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - FIGYELŐ - Garaj Lajos: A kísérletezés útvesztőiben (Peter Jaroš „Véres történetek” novelláskötetéről)

mond el képtelenségeket, szenvtelenül, parodizáló szándékkal véresebbnél véresebb történeteket. Hőseinek különös, kiszámíthatatlan reakciórendszere, egy csomó szokatlan képessége, sajátos észjárása van. Abban, ahogyan Jaroš a szokott viselkedés, a várható feleletek, a szokványos események közegéből kirepíti, illetve a fantázia világába emeli a cselekményt, tagadhatatlanul van valami szándékos igyekezet, a konvencionális megoldásoktól való elrugaszkodás, bár nemcsak ez. A Véres történetek novelláiból kitűnik az élet fölötti filozofálgatás fölöslegessége, hiábavalósága Is. Hősei, ha már arra kényszerülnek, hogy gondolataikat a világ elé tárják, naiv, sőt egészen szimpla ítéleteket fogalmaznak meg a valóságról. Ebből a szempontból nyíltan kiviláglik az író ironizáló hajlama, s hozzá kell tenni: nem az írások előnyére.

A Véres történetek novelláiból tragikus világ bontakozik ki. Néhány írástól eltekintve, melyekben a városi entellektüel szorongásos hangulata tükröződik, Jaroš

— gyermekkorában hallott vagy átélt, szűkebb hazájának szájhagyományában ma is élő — különleges történeteket mond el, stilizál át irodalommá. Megismerkedünk az egykori liptói betyárral, akit a betyársors magányossága visz a sírba /Pacho, a hybei betyár), az örökség miatti viszálykodásban egymást öldöklő testvérekkel tVasvilla), a kocsmában duhajkodó falusi legényekkel (Alkonyat, Hárman) a hivatásos gyilkos tetteivel, aki egy másik gyilkos képében ismeri föl önmagát (Nyikefor Troszlm vallomása), a címadó novella hősének szorongásos látomásaival stb. A kötet novelláit az egyes írások közé beiktatott kerettörténetek fogják egybe. De a rövidke kerettörténetek hőse, Gorazd úr is, aki unalmában az író könyvét olvassa, ön- gyilkossággal végzi életét. Egyszóval a gyűjteményben az írói fantázia által kiszínezett, ponyvaregényekbe is beillő történeteket olvashatunk. Akárcsak az előző kötetek novelláiban, Jaroš itt is, a Véres történetekben szándékosan halmozza a tragikus eseményeket. Valamelyik kritikus megjegyzi, hogy ezek az események szerves részét képezik Jaroš írói világának, s kissé ironikusan hozzáteszi, hogy „valaminek történnie kell az emberrel mint olyannal, az ember létével, ha már a tudatával ilyen kevés történik“. Igaz, s az előbb utaltunk is rá, hogy Jaroš

írásművészetének nem erős oldala az intellektuális reflexió, mégis úgy hisszük, hogy ez a kétségtelenül szellemes megállapítás egy kissé egyoldalú, és távolról sem fedi a teljes igazságot. Jaroš szertelen csapongásai mögött egy határozott magatartás körvonalazható. Jellemzésmódja jellegzetes vegyület, egyszer naturálisán tárgyias, kínosan aprólékos, máskor színes, szeszélyes, szárnyaló. Egészen sajátos látása van, bizarr, meglepő, leleplező, felnagyolt, kiszínezett, inkább csak látlelet, intellektuális következtetés nélkül. Világa statikus, nem a novellahelyzetek ismétlődnek, történetei változatosak, az író előtt álló feladatok hasonlóak, azonosak. A hősök hovatartozása, egzisztenciájuk személytelen tartalma Jaroš világlátása szerint mellékes, kortól, helyzettől és meggondolástól független, nem sugall konkrét társadalmi jelentést. Jaroš esztétikájában a játékosságnak, a fantáziának már-már a megengedhetet- lenség határát súroló szabadossága van. Ez az eljárás s a cselekmény folyásába kívülről bevitt írói szentenciák (például Pacho latin közmondásokkal tűzdeli tele belső monológját, stb.) gyakran ellapo- sítják az egyes novellák művészi értékét, de helytelen lenne, ha szeszélyes túlkapásait összezavarnánk ábrázolásmódjának sajátos különlegességeivel, melyek a jellemzés elengedhetetlen tartozékai, vagy jelképjelentésük, funkcionális, szemantikai jelentőségük van. Jaroš hősei többnyire magányosak, szorongásos hangulat uralja őket, kivágódnak a közösségből, alkalmatlanok a boldogságra, de egyikük sem keresi a kivezető utat, nincs bennük semmiféle individuális elvágyódás, szükségérzet, hogy változtassanak a valóságon; ezért sorsuk zátonyra fut, vagy értelmetlen tragédiával zárul. Magatartásuk mögött rejtett, talányos tanulság húzódik meg — kétségtelen, hogy itt a világirodalmi divatok egy-egy árnyalata is beleszűrődik az ábrázolásba — a fata- litás, a végzetszerűség, amely egyben büntetésük is a hősöknek. Mindebből arra lehet következtetni, hogy Jaroš a lelki felszabadulás, a menekülés lehetőségeit keresi. írói szubjektív világának, látásmódjának legjellegzetesebb tulajdonsága

— ebből a szempontból teljesen mellékes, hogy a reális valóság talaján mozognak-e rajzai, vagy az írói fantázia kötetlenebb világában — az erős magányosságérzet, az élet céltalanságának és ész-