Irodalmi Szemle, 1968

1968/5 - Monoszlóy Dezső: A milliomos halála (regényrészlet)

vált Irma asszonyra aggatni, de nem illettek hozzá. Azok a szavak a fekete tulipánhoz tartoztak. Vele azonban csak két nap múlva találkoztam, addigra a szakács kapuját már emlékezetből is le tudtam volna rajzolni. Almomban gyakran lépegettem be rajta. Belülről úgy nézett ki, mint egy kápolna, oltár is volt benne, s a gyertyafényben az elefántcsont arcú fekete tulipán térdepelt előtte. Amikor először megpillantottam, rögtön ráismertem, pedig a valóságban sem gyertyafény, sem oltár nem kísérte. Azzal' a bizonyos barátnőjével lépett ki a kapun, egymásba kapaszkodtak és nevetgéltek.. Tudtam, ha nem szólítom meg azonnal, elveszítem a bátorságomat.

— Egy barátomat keresem — álltam a lányok elé. — Itt lakik a házban.

— Hogy hívják? — csücsörítette száját a Tulipán.

Az ördögbe is. Nem tudom, hogy hívják. A fejemet vakargattam.

— Főorvos — böktem ki nagy nehezen.

— Főorvos itt nem lakik — csapott le rám a másik lány. (Az ő jelenlétét teljességgel csak most tudatosítottam.) Kontyban viselte a haját, s ugyanolyan fitos orra volt,, mint a tulipánnak. Lehet, hogy testvérek? De ezen nem töprenghettem sokat. Mert a lányok közben már elhaladtak mellettem, utánuk kellett lépnem.

— Ha nem főorvos, akkor szakács.

A beköpésemen mindketten kuncogni kezdtek.

— Ja, azt a vén bolondot keresi? Hát az ilyenkor nincs itthon, valószínűleg a kar- menádlikat operálja.

— Ogy tettem, mint akit nagyon lesújtott a hír, de azért kullancsként rájuk akaszkodtam.

— Akkor nincs más hátra, minthogy elkísérjem magukat.

— Hiszen azt se tudja, hová megyünk — jegyezte meg a kontyos. A tulipán nem szólt semmit, még mindig a karmenádlis főorvoson mosolygott. Legalább én úgy képzeltem.

— Mindegy, hová mennek, ráérek, és ha megengedik, be is mutatkozom.

— Nem fontos — mondta a Tulipán.

— Nekem fontos — makacskodtam, pedig azt se tudtam, hogyan lássak hozzá.

— Ogyis a főorvos, helyesebben a szakács már beszélt magukról...

— Nocsak! — vágott közbe a kontyos. — És mit fecsegett rólunk?

— Semmit... Helyesebben, csupa jót... Azt mondta... — De hiszen ez szamárság ezt nem is mondhatom ki hangosan.

— Na, mit mondott? Nyögje ki már! — unszoltak mind a ketten.

Éppen a virágbolthoz érkeztünk, akaratlanul is összerezzentem. Csak most ki nedugja Irma a fejét!

— Mi az, megnémult? — faggatott a tulipán.

Nem, nem szabad, hogy megnémuljak, hiszen gondolatban már annyit beszélgettem a tulipánnal. Egész történeteket eszeltem ki. Egyszer rekettyét tűztem a kalapom mellé, s ő elfintorította a száját. Micsoda gazt hord maga darutoll helyett? De én menten kivágtam magam. Látja, ezt a rekettyét több évszázadon át az angol királyok viselték a sisakjuk mellett. S aztán persze, rögtön elámult, hogy milyen okos vagyok,, szelíden fölémhajolt, és megcsókolta az arcomat.

— Megkukult — állapította meg a kontyos.

— Nem, csak arra gondoltam, hogy most tele van a kertünk jázminal, vanília illatuk van, és maguk is vanília illatúak, legközelebb, ha találkozunk, annyi jázmint hozok, amennyit akarnak.

— Nicsak, már udvarol is — kuncogtak össze a lelkendezésemen, és hirtelen befordultak egy kapualjba.

Vártam, hogy visszajönnek, és tovább szövögettem a már többször végigálmodott történeteket. A hóval borított kertészetben sétáltunk. Halk szomorúság járt a nyomunkban. Meg akartam csókolni tulipánt, de egy öreg angyal, egészen olyan arca volt mint Géza bácsinak, tiltakozón lengette a szárnyait: Tilos a csők, ha már elvirágzott a sün- zánó! Buzgón nézegettünk magunk köré, hátha ráakadunk egyetlen sünzánó virágra, de csak a szentpéterfa könnyei csillogtak a havas fű fölött. Ennek nem árt a fagy — magyaráztam, mintha csak a szentpéterfa fehér bogyóiról lenne szó, ezt csak a böjti szelek rázzák le az águkról. De mind a ketten tudtuk, hogy a szerelmünkről beszélek, amely átvészeli a telet, és tele lesz édes szomorúsággal. Hiába szövögettem azonban a történetet, a ház amelyen bementek, átjáróház volt, kereket oldottak előlem. Ott maradtam egyedül, virágszedő ígérettel, az enyhe vanília bódulatában, amely attól kezdve mindig körülöttem lebegett, csak bele kellett szagolnom a levegőbe. A torkomban, a testemben, az ereimben is virágokat éreztem. Nyílni kell, motyogtam magamban, nyílni kell. Ez az élet értelme. Nem baj, hogy eddig semmit sem értetettem az életből, a vasládám is elveszett, a szerelmet kell megkeresni, azt, amely pici cipőkben jár, végigkopog a macskaköveken, s eltűnik egy öreg átjáróházon keresztül, titokzatos sikátorok felé. (Folytatjuk)