Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Dobos László: Áldozat
Három év alatt ez lett harmincnyolcból. Sas-behívó, tekvirálás, lesoványodott tehenek faránál gyerekemberek és asszonyok tartották az eke szarvát. Megkoptak a „felszabadító hősök“. Lelohadt a mámor, halványult a tábornoki arany sújtás. Nem volt már olyan feszes a tisztek tartása sem. Kíváncsi pillantásunk már nemcsak a rangjelzést látta és kereste, már nem tudtunk örülni a karpaszomány és a fényesre tisztított hadnagyi csillag ragyogásának. Ösztönösen rájöttünk, megtanultuk, hogy a rangjelzést az emberi tekintetben, a bakák fáradt vonásaiban keressük. Negyvenkettő telén a temető sarkánál pihenőt tartott egy hazatérő gépkocsizó század. Az emberek kérdezgették, faggatták őket. Azok hallgattak és szótlanul meredtek maguk elé. Fáztak. A lelkűk is jégcsapokká fagyhatott az örök kocsizásban. Nagysokára megszólalt az egyik. — Jobban tennék, ha adnának egy cigarettát, meg hoznának egy kis meleg teát. Megfordult a front. Elkezdődött a megvert seregek visszavonulása. Odafelé autókaravánok, vonatszerelvények siettették a menetelést, hazafelé már csak trénszekerekre futotta. Jöttek, zörögtek éjjel-nappal, szakadatlanul. Ennyi maradt: a trénesek. A szekerek zörgését már nem lehetett elhallgattatni. Szünet nélkül ott dobolt a fülekben, a „honfoglalók“-éban is. Negyvennégy szeptemberének egy napos reggelén váratlan esemény verte ki az álmot az emberek szeméből. Az éjszaka folyamán partizánok ereszkedtek le a felső határban. Hajnalban megtalálták a sebtében elrejtett ejtőernyőket. A felszerelés mennyiségéről ítélve, mindössze hárman lehettek. Reggel azonnyomban meghirdették a partizánvadászatot; mozgósították a vadászokat, a kispuskák birtoklóit, egyszóval mindenkit, akit lövőszerszám tulajdonosának tudtak. A hórihorgas nyilas patikust annyira izgalomba hozta a hír, hogy még a pizsamáját is elfeledte lekapni magáról siettében. Hosszú csontos kezeivel hadonászva magyarázta a köréje sereglett embereknek: — Partizánok, itt? Marhaság ... nincs megfelelő terep, nincs erdőség ... egy óra alatt fel lehet göngyölíteni akár egy század ellenséget is ... Kacsa az egész. Propaganda ... Olvashatják a Magyar Futárban, mit művelnek Erdélyben ... — De ha mégis igaz, gyógyszerész úr? — Mindenki a kérdező felé fordult. — Ha igaz is ... ide csak tévedésből kerülhettek... célt tévesztettek ... Ez itt még hátország. Ide nem teszik be lábukat a bolsik. A napokban bevetik a farmotoros új német repülőgépeket, aminek lőni sem kell, csak nekirohan a rátáknak és szétzúzza őket a levegőben ... Közben elindult a had. Nagy túlerő volt ez három szál emberre, akiknek éppen csak annyi ideje volt, hogy hajnal óta sebtében körülnézzenek a terepen. Elől menetelt a csendőrőrs, kis távolságra utánuk a „fedezet“, élen egy csupaláb, madárképű alszolgabíróval. A jelentések és a feltevések szerint egy kis akác- erdőbe vették be magukat a partizánok. Az akácost megelőző cserjés szélén megálltak tanácskozni. Egy kicsit tartottak is a láthatatlan ellenségtől, no de aztán lábbadt bennük a hiúság is... tanúi akartak lenni a feltartott kezű vörösöknek. A tiszthelyettes tenyeréből tölcsért formált a szája köré és beordított az erdőbe: ; , ! — Adjátok meg magatokat... Ruky hore!... Nem válaszolt senki. Megismételte. A második kiáltás is elhalt a kis erdő fái között. Tanácstalanok lettek. Egyszerre lelohadt a vadászkedv. A civil puskások a biztonság kedvéért lehasaltak. A tiszthelyettes féltérdre ereszkedve vezényelt: — Rajvonal szökdellve ... Szökdellt a kilenc csendőr, de mielőtt elérték volna az erdő szélét, sortűz zúdult rájuk. Vijjogott a golyó, kaszálta, seperte a cserjést. A parancsnok nélküli „nemzetőrség“ úgy rebbent százfelé, mint a szétrepesztett talúszacskó. Kétrét görnyedve szaladt a bíró is, vadászkalapját az ijedelem kaphatta le fejéről, a flóbertot úgy húzta maga után, mint aki szabadulni akar az áruló bűnjeltől. Két csendőr még egyszer felszökkent, hogy beugorjon az erdőbe, mindkettőt halálos találat érte.
