Irodalmi Szemle, 1961

1961/2 - Dobos László: Áldozat

a tábornok és a kakastoll uralta a helmeci utcát. Ügy hitték, úgy álmodták, hogy Magyarország felett megállt az idő, megrekedt a történelem. Az iskolában azt énekeltük: „Hiszek Magyarország feltámadásában“. Ki hitte? A mámorban fürdők és a zsenge elméjű gyermekek, akik sok mindent nem értettek a történtekből. Mesterségesen felkorbácsolt történelmi mámor, hamis illúzió és a józan látás üzent egymásnak hadat a „visszacsatolt“ területeken. Józanul látni azt jelentette: gondolkodni és tenni. Szembeszegülni, ellenállni, vállalni a halálveszedelmet is. A bodrogközi kommunisták ezt tették.

Apró félemeleti szabóműhely a város közepén. Innen futottak a szálak Szentesbe, Leleszre, Szerdahelyre, Kövesdre. A központi vezetőség irányelvei kerülő utakon itt találták a címzettet: Leczó Mihályt, a járási pártszervezet elnökét. „Szervezzetek helyi szabotázs-akciókat“ — hangzott a felszólítás. Gondolkodni kezdtek. Hogyan tehetnénk kárt Horthyéknak, hogy hátráltathatnánk háborús készülődéseiket? Itt nem gyártanak bombát, amelybe süket gyújtószeget tehetnénk, nem ronthatjuk el az ágyúcsövek öntvényeit sem. Lassan érlelődtek a tervek; a pártsejtek és az emberek megszokták az illegális, földalatti munka veszélyét. A kezdeti tanácstalanságot felváltotta a készülő akciók izgalma. Berendezkedtek a suttogó propaganda híreinek terjesztésére, olvasókat szereztek a parasztpárt akkori lapjának, a Szabad Szónak, késleltették a behívók kézbesítését, kárt tettek az olajos magvakat termő növényekben... Dehát a hatalom sem aludt, szeme volt még hátul is. Radácsy főszolgabíró még a templomban is a kommunistákon tartotta szemét. Figyelte, járnak-e imádkozni és ha igen, hogy viselkednek, milyen képet vágnak az istenhez fohászkodás perceiben. Aki nem járt, annak megajánlották a templomot. Margita Lászlónak mindennap jelentkeznie kellett a csendőrőrsön.

— Az egyik alkalommal azt mondja nekem egy fiatal csendőr: hallja Margita, miért nem jár maga templomba? Nyomozunk maga után, keressük a bűneit, meg is találtuk: templomkerülő!

Idegőrlő, hosszantartó munkába került, mire akcióképessé tették a szétszórt pártsejteket... Mire hasznát is láthatták volna, becsapott a villám. A főszolgabíró úr rájött, hogy a fenyegetés, a hangoskodás vajmi keveset használ. Húzott egyet a szíjon: 1939. április 4-én Leczó Mihályt lefogták és Kistarcsára internálták. Erre a sorsra jutott Hajdú István is és rajta kívül még jónéhányan a vezetők közül.

— Könnyű ma már erről beszélni, — emlékezik Bodnár Lajos. — De akkor... Minden percben vártuk, hogy sorra kerülünk: irány Kistarcsa. Nem mehettem fel a városba, hogy ne találkozzak a kakastollasokkal... Ha kihúztam a lábam a házból, máris a nyomomba szegődtek. Besúgóik szemmel tartották minden lépésünket. Ha csak egynéhány percre felkerestem valamelyik elvtársamat, egy óra múlva már tudták a szolgabíróságon. Kegyetlenül ránktelepedtek, elszigeteltek a világtól, elzártak egymástól, még a feleségével is halkra fogott hangon beszélt az ember ... Próbált bennünket az idő.

Szeme a múltba réved, majd folytatja:

— Másfél év múlva hazakerült Miska. Élőiről kezdtünk mindent. Persze közben mi is megravaszodtunk, ha a szabóműhely meg a város alkalmatlan és veszélyes a szervezkedésre, kerestünk más helyet: a főhadiszállást áttettük a helmeci hegyre. Ha megbeszélésre indultunk, mindegyikünk más-más úton hagyta el a várost és valamelyik borházban vagy az akácosban találkoztunk.

Háborús esztendők nyomták a népet. Horthy hadüzenetével egyidőben megindult a frontra vonulás. A magyar hadsereg gépesített ezredei a helmeci temető körül kanyarogtak el Uzsok és Verecke felé. Marhavagónok ontották a népet keletnek, az országúton Botond terepjárók és kölni Ford-teherautók fapadjain porosodott sok tízezer magyar honvéd. Mindez ott zakatolt, zúgott, szünet nélkül a szemünk előtt. Hírek, találgatások kaptak szárnyra, most jön ennek a testvére, amannak az apja. Mi meg álltunk naphosszat, esőben, szélben a temető falán, vártunk, kerestük az ismerős arcokat. így múltak a hetek, a hónapok; szaladgáltunk az országút és a vasútállomás között, reméltük, hátha sikerül átadni a kezünkben szorongatott szegényes motyót apánknak.