Irodalmi Szemle, 1961

1961/2 - Dobos László: Áldozat

Milyen kopottak voltak ezek az emberek vitéz Béldy Alajoshoz képest! Nem ülhettek lóra, nem volt tiszti kardbojtjuk, fényes csizmájuk. Nem hajlongott előttük se pap, se költő, nem szórt eléjük virágot válogatott magyarruhás szüzek sorfala. Ott ültek sorban a szolgabíróság üléstermében; a zöld méltóságteljes asztal körül a nyűttruhás kommunisták és velük szemben a terjedelmes nagyúr. A tárgyalás egyértelmű volt az ultimátummal, az ellentmondást nem tűrő paranccsal:

— Nem akarok a járásban kommunistát, nem tűrök semmiféle bolsevista mozgolódást — dörgött a szolgabíró. — Akit rajtakapunk, irány Kistarcsa, az internáló tábor. Ott majd röföghetnek kedvükre.

— Dehát szolgabíró úr ... — próbált ellenkezni az egyik.

— Fogja be a száját, ez nem népgyűlés... Maguk csak egyet tehetnek: hallgatnak és engedelmeskednek.

— A demokrácia alatt nem így volt — hangzott a mási’< ellenvetés.

— Bújjanak a csehek fenekébe, mehetnek utánuk, nvitva a határ! Magyar- országnak úgyis csak terhére lesznek. Mától kezdve levelet csak akkor adhatnak postára, ha én elolvastam, amit maguknak küldenek, az is itt köt ki. Nem lesz sem levelezés, sem mászkálás. Különben is a rend kedvéért mindennap jelentkeznek a csendőrőrsön.

— Csak kapdostuk egymásra a szemünket, mindegyik a másikat figyelte, — emlékezik Margita László. — Nem sok jót vártunk a magyar uraktól, de ez a bemutatkozás több volt a soknál.

— A kommunista mind hazaáruló, belső ellenség — folytatta a szolgabíró.

— Nagymagyarországot akarunk... katonákra van szükségünk, honvédekre. Vissza kell foglalni Erdélyt, Bácskát, Kárpátalját...

— Munkát akarunk, szolgabíró úr ... Abból élünk, amit keresünk ...

— Ne agitáljon ... Még nem haltak éhen.

— Gondoltuk, hogy majd csak lehiggad ez a felpaprikázott ember és hagy magával beszélni, — folytatja a visszaemlékezéseit Margita László. — De közben olyan dolog történt, ami belénk fojtotta a szót. Váratlanul felállt Kozár Lajos hentesmester „sorstársunk“, aki maga is párttag volt és reszkető hangon, dadogva azt mondja a bírónak: „Nagyságos főszolgabíró úr, mentsen meg ezektől a kommunistáktól..

— Elsápadtunk, rágtuk a szánk szélét, restelltük magunkat, mert hát miféle kommunista az, aki egy kis kiabálástól a nadrágba ereszt. Dehát jobb az, ha a férgese kihullik az első rostálásnál.

így köszöntött be a magyar világ „szájkosár nélkül“.

Farkasfoga nőtt az időnek. Az 1938-ig törvényesen működő kommunista pártot betiltották. „Nagymagyarországnak nincs szüksége hazaárulókra“ hangoztatták. Megszűnt a szervezkedés legális formája, de tömörülésre nagyobb szükség volt, mint bármikor azelőtt. Bodrogköz és a széles környék teljes iparnélküli terület volt. A kisiparosok, asztalosok, lakatosok, cipészek és bádogosok műhelyein kívül Kassáig és Ungvárig egyetlen számottevő üzem sem létezett. Nem voltak ipari központok, nem lehetett egy tömbben élő nagyszámú ipari munkásság sem. Szabóműhelyekben, kovácsüllők mellett, kaptafára görnyedve, a szentesi kőbányában és a napszámos mindennapokban érlelődtek itt kommunistává az emberek. Számban kicsiny pártsejtek (tizenöt-harminc ember) dacoltak a hatalommal. Bodrogközben a főszolgabíró és a cipőfelsőrész-készítő nézett egymással farkasszemet. Micsoda egyenlőtlen erőviszony!

Nehéz esztendők próbálták az embereket. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy 1941-től a Horthy-hadsereg felvonulási területévé vált a vidék. Országúton, vasúton és levegőben „a keleti harctér“ főútvonala lett. Biztosított, megbízható hátországnak akarták tenni és tudni.

Ez volt hát az első történelmi lecke címe: Leczo Mihály királyhelmeci szabómester és vitéz Béldy Alajos altábornagy összecsapása. Mesébe illő cím 1938-ban, mégis könyörtelenül igaz. Hadi cicoma, a „visszacsatolás“ kiváltotta mámor,