Irodalmi Szemle, 1961
1961/2 - Dobos László: Áldozat
áldozat Kezünk még a porban turkált, napestig rúgtuk volna a harisnyából göngyölt rongylabdát, de a játék nyugalmát megzavarta a rezesbanda és a katonasorok menetelése. Értelmünk még nem kereste az okokat, az összefüggéseket, a miérteket, csupán a szemünk, a hallásunk fogta magába mindazt, ami körülöttünk történt és zajlott. Jóformán nem tudtunk még írni, olvasni, nem tájékozódhattunk a térképen sem és így az írott betű ismerete nélkül is földrajzot és történelmet vetett belénk az idő. Gyermek életünk iskola előtti tantárgya volt a história és a földrajz. Láthattunk, tanulhattunk kréta, vonalastábla és iskolapad nélkül is. Elég volt, ha odasomfordáltunk a nagyok társaságába és hallgattuk beszédüket, vagy ha a kapufélfa tövében ülve figyeltük a járókelőket. Temérdek idegen név hemzsegett a fejünkben: Hitler, Duce, Horthy, Chamberlain, Ciano, Göring és még sokan mások, akik utánuk jöttek. Münchenről hamarább hallottunk, mint saját országunk fővárosáról. Ha jól meggondolom, akik harminc körül látták meg a világot, nem is az életbe, hanem egyenesen a háborúba születtünk bele. Mesét akartunk hallani, sokat és szépet, de Jancsit, Juliskát, Borsszemjankót, fényességes királyfikat, szépséges tündérlányokat, János Vitézt és Iluskáját megelőzték a katonák. Katonák örvénylettek köröttünk, elvették nappalunkat, kitöltötték álmainkat, bezárták előttünk meseország kapuját. Ha azt kérdezték tőlünk, mi leszel, ha megnősz, ezt válaszoltuk: katona, katonatiszt. Álmok és tervek netovábbja volt a kadét, a ludovika, a karpaszomány, a zászlós és a hadnagy úr. Jöttek a katonák; a sort 1938-ban vitéz Béldy Alajos nyitotta meg, lovon ült méltóságteljesen, ahogy az Horthy Miklós „honfoglaló“ tábornokához illett. Ügy mondták és írták akkor a hivatalos lapok, hogy a „hős“ magyar hadsereg, a „hős“ magyar vitézek visszafoglalták a felvidéket. így hittük mi is, aki katona, az hős, hősnek kell lennie és mennél fényesebben ragyog a hajtókája, annál nagyobb hős. Nagynak, mérhetetlen hős vitéznek láttuk mi akkor 1938 őszén vitéz Béldy Alajost, „Bodrogköz felszabadítóját“. Virág Béla, Királyhelmec kálvinista papja, „a bodrogközi magyarok hű vezére“ így üdvözölte Horthy tábornokát: — Vitéz ezredes úr! Alássan jelentek negyvenötezer bodrogközi magyart. Húsz éven át állottunk itt a gránicon és éltük a végbeli vitézek életét. Vitéz ezredes úr! Parancsot várunk mostan, hogy munkánkat és ha kell életünket áldozzuk édes hazánkért: Nagymagyarországért. Mécs László, a papköltő így szónokolt a királyhelmeci katolikus templom dombján: — Ha most verset írnék, azt a címet adnám neki, hogy „Szájkosár nélkül“ ... Húsz évig hordtunk szájkosarat és hordtunk láthatatlan fekete bilincseket... most vége! Nincsen szájkosár és nincsen bilincs. Harmadnapra „bevonult“ és elfoglalta hivatalát Radácsy Imre, a járás szolga- bírája, akinek első dolga az volt, hogy összeszedette a helmeci kommunistákat. Dobos László
