Iparosok Lapja, 1907 (1. évfolyam, 1-48. szám)
1907-03-31 / 11. szám
4 IPAROSOK LAPJA is állít már elő, két kocsigyártó, két fésűs, egy tímár stb. Némelyik kisiparos üzemébe oly czikk eiőállitását vette fel, melyet eddig csak külföldön állítottak elő s most szaktársai ezen czikkeket az illetőtől szerzik be. A gépadományozások alkalmával rendesen ki köttetett, hogy az illető segélyezettek a gépeket szaktársaiknak a kereskedelmi és iparkamara által meghatározott mérsékelt dijért tartoznak a jelentkezés sorrendjében rendelkezésükre bocsátani, vagy a gépeken munkát elvégezni. Ez azonban a kívánt eredményre nem vezetett eddig, amennyiben, mint a jelentésekből kitűnik, a gépeket más kisiparosok csak nagy ritkán veszik igénybe. A kisipar körében segélyeztetett még 23 szövetkezet, 12 ipartársulat, 4 alkalmi csoport és 2 iskola. A munka ünnepe. Minden nemzetnek, minden vallásnak s igy a munkának is van ünnepe. S az az ünnep a legmagasztosabb, a legszebb, a legdicsőbb, a legmeghatóbb, mikor a munkát ünnepelheti az emberiség. Mi iparosok a mi munka-ünnepünket egy kiállításban tudjuk érvényesíteni s n\i magyar iparosok már sokszor ünnepeltünk igaz, de azok az ünnepek még nem voltak teljesek. Részt vettünk már bécsi kiállításon is 1873-ban, de akkor is bizonyos korlátok között, a párisi kiállításon is 1878-ban. Ugyanott 1889-ben elütöttek a kiállítástól bennünket a politikai viszonyok, 1900-ban a párisi kiállításon megint szerepeltünk és akkor már képviselve volt az iparművészetünk igen sok ága, úgy a papíripar, a késesipar, az ötvös-művesség, az órásipar, a mű- lakatosság, a bőrdíszmű-áruk, a geológiai kő- és agyagipar, a köszénbányá- szat, a vasbányászat s vaskohászat, a fémipar, a keramikai ipar, a vegyészeti ipar, a gépipar, járművek, textilipar stb., vagyis ott már ipari készítményeink nagy mérvben szerepeltek. De ez még nem elégíthet ki bennünket, mert ez még csak fél siker, nekünk teljesen egészséges és fejlett iparra van szükségünk, hogy azt szilárd alapra építhessük. Ezt csak úgy érjük el, ha minden hazáját és nemzetét szerető iparos czé- lul tűzi ki az ipari munka ünnepét, különösen mit itthon rendezünk, azt nagyon sokször és'minden' városban kell szorgalmaznunk, hogy a biztos talajt minél előbb és minél erősebben megteremthessük, mert csak úgy fogunk idegenben a nemzetnek hirt és dicsőséget szerezni, ha a hazai ipar már megteremti számunkra az anyagot, melyből a nemzeti erkölcsöt neveljük. Mint tudjuk, mi nagykárolyi iparosok egy ilyen munkaünnepet rendezünk, szerényen igaz, csak városunk keretében, de igy akarjuk bemutatni a társadalomnak, hogy mint helybeli iparosok méltók vagyunk arra, hogy ipari czik- keinket támogassák. 4 Hogy kiállításúnk sikeres & a magyar iparnak egy gyöngyszeme legyen a füzéren, feltétlenül kívánjuk, hogy társadalmunk minden rétege ünnepünkön részt vegyen. Ott kell látnunk első sorban az ipari czikkek közvetítő tényezőjét a kereskedőt, mert ennek van a legtöbb alkalma a társadalom minden rétegében az ipari czikkeket terjeszteni és értékesíteni; ott kell látnunk váror sunk, valamint vidékünknek egész in- teíligentiáját; ott kell látnunk a mezők művelőjét, ki a nyersanyagnak egy nagy részét termeli az iparos szerszámja alá. Legyen az ő jelszavuk is az, ami a miénk: „Ott leszünk mindnyájan Nagykároly városának ipari munkaünnepén !“ Kábelik Gyula. HÍREK. — Lapunk olvasóinak, barátainak és munkatársainak boldog Húsvéti ünnepeket kívánunk! — Népgyülés. Lapunk legutóbbi számában a szoczialista vezetőknek a becsületes munkásnép félrevezetésére irányuló szándéka meg- gátlása czéljából felhivtuk a helybeli függetlenségi párt vezetőségének figyelmét arra, nem volna-e czél- szerü népgyüléseket tartani s ezen felvilágosítani az alapjában nem romlott, de a napdijaikat megérdemelni akaró szoczialista vezetők üreshangu lármájától már felizgatott magyar népet arról, hogy mindazok az elvek, amelyeket a szo- cziálisták hangoztatnak s a függetlenségi párt tekintélye aláásásával 'maguknak pártot, de legfőbbképen teli zsebet akarnak gyűjteni csak állam és társadalomfelforgató eszmék csiráját rejtik magukban s az iparos-osztály > teljes tönkretételét zászlójára arany betűkkel irta fel ezt a jelmondatot: „Mindent a művészetért!“ A trupp éljenzett. A czigány tust húzott, mire a tánczolók is kénytelenek voltak abbahagyni az ugrálást és összeütni poharukat a polgármester úréval, aki nagyságának tudatában királyi leereszkedéssel nézett végig a hódolók tarka, de kopott seregén. Csak Gáspár nem volt megelégedve a tószttal. Dühösen csapott öklével az asztalra, arczából kikelve orditá: ki mer itt beszélni missió teljesített kötelességről és szent hivatásról ? Ez a zsírunkon hizott majom, aki a színészt rabszolgának, a nőt pedig áruczikknek tekinti, akivel kereskedni szokott, mint örmény boltos a birka bőrével ? — Pfuj! Szé- gyelje magát, maga Ripacs! Gyere asszony, menjünk haza, nem illesz te ebbe a társaságba! Szegény Gáspár de sokszor elharsogta már ezt a beszedet, de sokször és de mindig hiába! Most is kaczagott az egész társaság, de legjobban az asszony, aki gyorsan felkelt, nagyot nyújtózkodott, aki mintegy prédára áhítozó nőstény tigris s gúnyosan vágta oda á dülöngöző Gáspárnak: „Ma nem mégyek haza!“ A kis emberke megrázkódott erre a kijelentésre, először tört, zúzott, aztán könyörgésre fogta5 a dolgot. De mikor az se használt, újra csak dühöngött, fenyegetőzött, hogy igy lesz, úgy lesz, ha azonnal haza nem megy vele az asszony. Az pedig vette a bundáját, a karját a polgármester karjába akasztotta s lenézőleg félvállról &zólt oda az urának: „Sose fáraszd magad, Gáspár; tudod, hogy engem nem egy könnyen ijeszt meg valaki, te legalább nem, nem bizony barátom soha! soha! Vig kaczagás közben hangos zeneszóval kivonult az egész díszes társaság, ki erre, ki arra, ők tudják, hogy hová. Az a megkínzott kis emberke pedig kezeit eleresztve rogyott le a székre és csak bámult maga elé, bele a nagy semmiségbe; — a szája még mozgott, motyogott valamit, de agya már felmondta a szolgálatot, zavarosan kavarogtak benne a gondolatok, hajszolva egymást kiindulási pont és végczél nélkül. Csak egyet látott tisztán, hogy ez szépséges béstia szemérmetlen módon meggyalázta ismét és czinikusan vágta arczába, hogy még csak meg sem tudja ijeszteni. Kitámolygott mint egy részeg ember és dühöngve ment haza az üres lakásba. Nem érezte már a gyalázatot sem, csak az a kaczagó hang csengett még a fülében, csak a düh tépte a lelkét, amiért, hogy ő meg sem tudja azt az asszonyt ijeszteni! Egyszerre kipattant megbénult agyából egy gondolat s dühtől torzult arczán végig czikkázott egy vigyorgás, szeme mély gödréből kipattant az öröm s lázas sietséggel attól remegve, hogy talán elröppen ez a jó gondolata, leoldta a nadrágszijját, átdobta az ajtófélfán, felállt egy kis székre, hurkot csinált a szijjra és rá a nyakára. Aztán elrúgta a széket . . . Egyet-kettőt rándult, villogott a szeme, az édes pokoli kéjtől rángatózó ajkán ki-kiszökött egy szó — lázasan, tördelve: haza jön az asszony — aztán meglát —- megijed — megijed — mégis megijesztem! Csend van. A távol begyek megett most bukkan fel a nap, aranysugarai gyöngéden czirógatva csókolják körül azt a nyomorult kis emberi roncsot, amely, mig lélek volt benne, úgy tudott örülni, hogy q is megijeszti egyszer az asszonyát. ' • ; ; >
